Ma az Érsekkert egyik legszebb, legromantikusabb részlete a dísztó fölött átívelő kőhíd. Első pillantásra úgy tűnik, mintha mindig is pontosan erre a helyre tervezték volna. Pedig nem így történt. A 18. századi híd eredetileg egészen más feladatot látott el, más víz fölött ívelt át, és csak jóval később került mai helyére. Története közben az egykori egri vadaskert, egy malomárok, gyümölcsösök és egy hatalmas püspöki kert világa is kirajzolódik.
1769 – amikor elkészült a kőhíd
Az Érsekkert kőhídjának története 1769-ig vezethető vissza. Eszterházy Károly püspök idején Egerben hatalmas építkezések és városrendezési munkák folytak, amelyek alapvetően meghatározták a város ma ismert barokk arculatát.
Ebben az időszakban alakították át egyre tudatosabban az egykori püspöki kerteket is.
A híd Fellner Jakab tervei alapján készült. Egy részletes helyi védettségi dokumentáció egy ennél is érdekesebb adatot őriz: eszerint a kivitelező idősebb Zwenger József építész volt. Vagyis a ma egyszerűen Fellner Jakab hídjaként emlegetett építmény mögött legalább két mester nevét érdemes megjegyezni.
Az egynyílású, szegmentíves kőhíd kialakítása arra utal, hogy nem egyszerű gazdasági átkelőnek szánták. Mellvédjét négyzetes törpepillérek tagolják, középső, kiszélesedő részén pedig mindkét oldalon kőpadot alakítottak ki.
Ez különösen szép részlete az építménynek: a hídon nem csupán átkelni lehetett, hanem meg is lehetett állni rajta. Már a 18. században egyfajta kerti pihenőhely szerepét is betölthette.
De nem a mai tó fölé építették
Talán ez a híd történetének legérdekesebb része.
1769-ben ugyanis a mai érsekkerti dísztó még nem azért feküdt a híd alatt, mert a hidat ehhez a tóhoz tervezték.
Az építmény eredetileg a malomárok fölött biztosította az átjárást. A püspöki birtok különböző kertjeit kötötte össze: a gyümölcsöskertből ezen keresztül lehetett átjutni a vadaskert irányába.
Vagyis amikor ma átsétálunk rajta, valójában egy olyan átjárón haladunk keresztül, amelynek eredeti környezete teljesen eltűnt.
A vízfolyások, kertek és területhatárok megváltoztak, a híd azonban megmaradt.
A mai Érsekkertnél sokkal nagyobb világ tartozott hozzá
A mai park alapján nehéz elképzelni, milyen hatalmas területet foglalt el egykor az egri püspöki kert és a hozzá kapcsolódó vadaskert.
A középkori források a környéket még dúsan erdős, részben vizenyős területként említik. A mai Érsekkert helyén és környezetében vadaskertek feküdtek.
A terület jóval túlnyúlt a jelenlegi park határain.
Hozzátartozott a mai strand környéke, a későbbi Csákó városrész egy része, és a vadaskert egykor egészen a mai vasútállomás környékéig húzódott. A 18. századi püspöki kert pedig déli irányban nagyjából a mai Hadnagy utca vonaláig terjedt.
Egy korábbi Minden, ami Eger cikkben már részletesen foglalkoztunk az Érsekkert történetével és a Stadion utca környékének átalakulásával. A régi adatokból egy egészen más városrész képe rajzolódik ki.
Díszkert, virágkertészet és veteményes egymás mellett
Kevés egri gondolná ma, hogy a 18. századi püspöki kert nem egyetlen összefüggő park volt.
Három, eltérő rendeltetésű terület alkotta.
A mai Érsekkert helyén feküdt a reprezentatív díszkert. Az Eger-patak másik oldalán, a malomárokig virágkertészet működött, a malomárok és a mai Csákány utca között pedig veteményeskert terült el.
Ehhez kapcsolódtak a gyümölcsösök és a vadaskert.
Így már érthetővé válik a kőhíd eredeti szerepe is. Nem elszigetelt dísztárgy volt, hanem egy sokkal nagyobb, gondosan megszervezett püspöki kertgazdaság része.
Ugyanakkor a kőpadok és az igényes kialakítás azt mutatják, hogy a praktikus funkció mellett a látványra is ügyeltek.
1735-ben még több száz vad élt itt
Az Érsekkert múltjának egyik meglepő adata egy 1735 körüli állapothoz kapcsolódik.
A korabeli vadaskertben a fennmaradt adatok szerint mintegy 400 dámvad és hat szarvas élt.
Ma szinte lehetetlen elképzelni ezt a látványt Eger belterületén.
Ahol ma lakóházak, utak, sportlétesítmények, a strand és a vasútállomás környéke található, három évszázaddal ezelőtt még egy nagyszabású püspöki vadaskert világához tartozó területek húzódtak.
Az Érsekkert története tehát jóval régebbi annál a parknál, amelyet ma ismerünk.
Ugyanabban az évben a kert körül is nagy változások történtek
1769 különösen fontos év volt az Érsekkert történetében.
Nemcsak a kőhíd készült ekkor. Eszterházy Károly idején a korábbi kerítések helyett kőfallal kezdték körülvenni a kertet. A munkálatok kivitelezését Povolni János nevéhez kötik.
Ezzel egyre határozottabban kialakult az a reprezentatív püspöki kert, amelynek egyes építészeti emlékeit ma is láthatjuk.
Később pompás kovácsoltvas kapuk is készültek hozzá. A Klapka utcai főkapu 1794-ből származik, míg a nyugati kapu 1796-ban készült. A kovácsoltvas munkák Fazola Lénárd műhelyéhez kötődnek.
Aki tehát ma az Érsekkertben sétál, több különböző korszak egymás mellett fennmaradt emlékei között jár.
A legnagyobb meglepetés: csak 1973 óta áll a mai helyén
A kőhíd történetének talán legkevésbé ismert adata azonban ez:
a híd csak 1973-ban került a jelenlegi érsekkerti mesterséges tó fölé.
Ez alapvetően megváltoztatja azt, ahogyan a ma már teljesen természetesnek tűnő látványra tekintünk.
A híd több mint kétszáz évvel idősebb annál a kompozíciónál, amelyet ma látunk.
Eredeti funkciójának megszűnése után nem bontották el, hanem megőrizték és új környezetbe helyezték. Így lett az egykori malomárok fölötti átjáróból a dísztó romantikus kőhídja.
Ma már olyan szervesen hozzátartozik a tó látványához, hogy nehéz elképzelni nélküle az Érsekkertnek ezt a részét.
Egy másik régi építményt is átköltöztettek az Érsekkertbe
És nem a kőhíd az egyetlen ilyen emlék.
Az Érsekkertben található úgynevezett Jezsuita kapu sem eredetileg itt állt. A 18. századi, rokokó jegyeket viselő kapu korábban a jezsuiták, később a ciszterciek Rózsa Károly utcai kertjéhez tartozott.
A helyi védettségi dokumentáció szerint 1971-ben darabokra szedve szállították át az Érsekkertbe.
Mindössze két évvel később, 1973-ban a kőhíd is elnyerte mai helyét.
Vagyis az Érsekkert ma történelminek érzett látványának egy része valójában az 1970-es években állt össze jelenlegi formájában – természetesen több száz éves eredeti építészeti elemek felhasználásával.
Ez Eger egyik kevéssé ismert várostörténeti érdekessége.
Sokáig az egriek sem sétálhattak szabadon benne
Ma az Érsekkertet természetes módon Eger közparkjának tekintjük, pedig évszázadokon keresztül egyházi magánterület volt.
A nagy változás 1919-ben következett be, amikor Szmrecsányi Lajos egri érsek megnyitotta a kertet a város lakói előtt.
Csak ettől kezdve vált fokozatosan az egriek parkjává.
A későbbi évtizedek újabb változásokat hoztak. Sportpályák létesültek, átalakult a környék, a második világháború után pedig az Érsekkert a Népkert nevet kapta. A rendszerváltozás után tért vissza történelmi elnevezése.
Közben a 18. századi kertből egyre kevesebb eredeti részlet maradt fenn.
Éppen ezért különösen értékes a kőhíd.
257 év Eger történetéből egyetlen hídon
2026-ban a Fellner Jakab tervei alapján készült építmény már 257 éves.
Túlélte a püspöki vadaskert eltűnését, a malomárok átalakulását, a kertek határainak megváltozását, a város terjeszkedését, két világháborút és az Érsekkert számtalan átalakítását.
Ráadásul még helyet is változtatott.
Talán éppen ezért érdemes más szemmel nézni legközelebb, amikor elsétálunk mellette.
A dísztó fölött átívelő kis kőhíd ugyanis nem egyszerű parképítmény. Egy olyan Egerből maradt ránk, amikor a mai strand környékén gyümölcsös és virágkertészet húzódott, a közelben malomárok vezette a vizet, a mai városrészek helyén pedig még a püspöki vadaskert terült el.
A híd pedig összekötötte ezeket a világokat.
Ma már egészen mást köt össze: Eger jelenét a több mint két és fél évszázaddal ezelőtti várossal.
Források
Minden, ami Eger – Az Érsekkert kőhídja – több mint két és fél évszázad történelme Eger szívében
Minden, ami Eger – Stadion utca története (Érsekkert)
Egertörténeti Ismerettár – Kőhíd
Eger Megyei Jogú Város – Érsekkert helyi jelentőségű természeti terület
Helyi jelentőségű védett természeti területek – Érsekkert
Borítókép: Az Érsekkert dísztava és az 1769-ben készült kőhíd. Fotó: Szinok Gábor