Ha tanyavilágról beszélünk, legtöbbször az Alföld végtelen határai, magányosan álló fehér falú házai és gémeskútjai jutnak eszünkbe. Pedig Heves vármegyének is megvolt – és részben ma is megvan – a maga sajátos tanyás világa.
Csak nem mindenütt hívták tanyának.
A régi térképeken és összeírásokban tanyák mellett puszták, majorok, szállások és külterületi lakott helyek sorakoznak. Némelyikből később önálló község lett, mások teljesen eltűntek, és ma már csak egy kereszt, temető, fasor, kápolna vagy régi helynév őrzi az egykori lakók emlékét.
Már a 18. században megjelentek a „szállások”
Heves vármegye tanyás településformáinak története jóval régebbre vezethető vissza a 19–20. század fordulójánál.
A II. József korában, 1783–1785 között készült katonai felmérés Heves megyei anyagának kutatói több úgynevezett szállást is azonosítottak. Maklár határában például Koszperium szállás, Kisfüzes és Pétervására között pedig Vezekény szállás szerepelt.
A szállás elsősorban állattartással kapcsolatos külterületi hely volt. Ezek a korai gazdasági telepek bizonyos szempontból a későbbi tanyák előzményeinek is tekinthetők.
A tanya maga általában a település belterületétől elkülönülő lakó- és gazdasági egységet jelentett. A lakóház mellett istálló, ól, szín, kút, kert és művelt föld tartozhatott hozzá.
Dél-Hevesen egész kis külterületi világ alakult ki
Heves vármegye déli, alföldi jellegű részén különösen sok külterületi lakott hely jött létre.
A régi népszámlálások egészen más településszerkezetet mutatnak, mint amit ma ismerünk.
Az 1920-as népszámlálásban például Gyöngyöstarján határában Borhy-tanya és Pusztafajzat, Karácsondnál Kuntanya, Markaznál Felsőtanya, Nagyfügednél pedig Jásztanya és Annamajor is külön szerepelt.
Ezek nem feltétlenül egyetlen magányos házat jelentettek. Egy-egy nagyobb majorban vagy tanyacsoportban több család, mezőgazdasági munkás, cseléd és állattartással foglalkozó ember is élhetett.
A régi népszámlálások ezért sok esetben külön is feltüntették a népesebb puszták és külterületek lakosságát.
Akolhát – tanyavilág a Tisza árterében
A Hevesi járás egyik legérdekesebb eltűnt külterületi települése Akolhát.
Történetével külön tanulmány is foglalkozott a Honismeret című folyóiratban „Tanyavilág a Tisza árterében: Akolhát” címmel.
A kutatások során három dél-hevesi, egykor lakott külterület került különösen előtérbe:
Akolhát, Szárazbő és Pusztafogacs.
Mindhárom helyen maradt valami az egykori életből.
Akolháton temető és kereszt, Szárazbőn egy régi fasor, Pusztafogacson pedig kápolna és temető emlékeztetett arra, hogy valaha emberek éltek és dolgoztak ezeken a ma már szinte teljesen elnéptelenedett területeken.
A három hely történetének megőrzésére információs táblákat is állítottak.
Pusztafogacs – ahol a kápolna túlélte a települést
Pusztafogacs különösen szép példája annak, hogyan maradhat fenn egy eltűnt lakott hely emlékezete.
Maga a külterületi település megszűnt, ám a kápolna és a temető megmaradt. A táj tehát ma is őrzi azoknak az embereknek a nyomát, akik egykor itt születtek, dolgoztak és haltak meg.
Az ilyen helyeken válik igazán érthetővé, mit jelent egy település eltűnése. Nem feltétlenül marad utána utca vagy házsor. Néha néhány öreg fa, egy kereszt vagy egy temető az utolsó bizonyíték.
Alatka – egy ma is élő külterületi településrész
Nem minden külterületi lakott hely tűnt el.
Alatka ma is Heves város külterületi lakott része, a várostól északra, a Kál és Boconád közötti út mentén.
Szerkezete ma is különleges: vannak falusias részei, miközben más területein zártkertek és dűlőutak húzódnak. Olyan helynevek maradtak fenn itt, mint a Bernáthegy, Rózsahegy vagy Kapitányhegy.
Alatka azért is érdekes, mert megmutatja, hogyan élhet tovább a 21. században egy olyan külterületi településforma, amelynek gyökerei a régi mezőgazdasági tájhasználathoz kapcsolódnak.
Dinnyéshát, Kétútköz és a Tisza-tó vidéke
A mai Tisza-tó környékén szintén számos ilyen helynév maradt fenn.
A 20. század elején törzskönyvezett lakott helyeket összegző történeti adattár például említi Poroszlón Kétútközt és Rábolytanyát, Kömlő környékén Jánositanyát, Tiszanánán pedig Dinnyésháti tanyát.
Utóbbi neve különösen érdekes, hiszen Dinnyéshát ma is ismert helynév Tiszanána és a Tisza-tó térségében.
A forrásokból az is kiderül, mennyire változékony volt ez a településhálózat. Egyes tanyák és majorok megszűntek, más külterületek összeolvadtak a közeli településekkel, néhány pedig idővel önálló községgé fejlődött.
Amikor a külterületből falu lett
Heves vármegye történetében arra is találunk példát, hogy egy külterületi lakott hely idővel önálló településsé vált.
Nagyút korábban Kálhoz, Tenk Erdőtelekhez, Parádsasvár pedig Parádhoz tartozó külterületi lakott hely volt. Nagyút 1946-ban, Tenk 1947-ben, Parádsasvár pedig 1949-ben vált önálló községgé.
Ez jól mutatja, hogy a „külterület” nem feltétlenül jelentett néhány elszigetelt házat. Egyes helyeken akkora közösségek alakultak ki, hogy később saját településsé válhattak.
Nagygombos – a hatvani külterület különös története
Hatvan mellett Nagygombos neve szintén fennmaradt.
A terület ma is hivatalosan megjelenő hatvani településrész, története azonban jóval régebbre nyúlik vissza a modern mezőgazdasági használatnál.
Nagygombos környékén régészeti kutatások római kori emlékeket is feltártak. Az egykori Nagygombos-puszta területén egy késő római kori őrtorony alapjait találták meg, de bronzkori, szarmata és középkori településnyomokat is ismerünk innen.
Egyetlen külterületi helynév alatt tehát több ezer év története rejtőzik.
Hová lett a tanyavilág?
A 20. század alapvetően átalakította a magyar vidéket.
A mezőgazdaság gépesítése, a nagybirtokok átalakulása, majd az állami gazdaságok és termelőszövetkezetek létrejötte, az utak fejlődése, illetve a falvakba és városokba költözés fokozatosan csökkentette a külterületen élők számát.
Sok egykori tanya egyszerűen elnéptelenedett.
Az épületeket lebontották vagy összedőltek, az egykori földutakat beszántották, a kutak eltűntek. Más helyeken viszont új funkció jelent meg: hétvégi ház, gazdaság, lovarda, üdülő vagy modern mezőgazdasági telephely lépett a régi tanya helyére.
Ezért ma már nehéz egyetlen „Heves vármegyei tanyavilágról” beszélni.
Pontosabb talán úgy fogalmazni, hogy a vármegyének gazdag külterületi településvilága volt, amelybe tanyák, majorok, puszták, szállások és kisebb településcsoportok egyaránt beletartoztak.
A térképen még ott vannak
A legizgalmasabb nyomokat ma sokszor nem is a terepen, hanem a régi térképeken találjuk.
A Hungaricana digitalizált térképei és a Magyar Nemzeti Levéltár anyagai segítségével olyan nevekkel találkozhatunk, amelyek a mai térképekről már teljesen eltűntek.
A történeti névjegyzék például Cselőházát, Pósvártanyát, Szederkénypusztát, Tardonyapusztát, Nagypallagot, Rábolytanyát, Jánositanyát, Dinnyésháti tanyát és Szőlőcskepusztát is felsorolja Heves vármegye területéről.
Egy részük ma már csak földrajzi név.
De ha régi katonai térképet, népszámlálási ívet vagy egy száz évvel ezelőtti helységnévtárat veszünk elő, lassan újra benépesedik a táj.
Előkerülnek a tanyák, majorok, kápolnák, dűlőutak és azok a kis közösségek, amelyek egykor ugyanúgy hozzátartoztak Heves vármegye életéhez, mint Eger, Gyöngyös vagy a nagyobb falvak.
A tanyavilág jelentős része eltűnt – a nevei azonban még mindig ott vannak körülöttünk.
Források
Honismeret – Tanyavilág a Tisza árterében: Akolhát
Hungaricana – Magyarország 1903–1912 között törzskönyvezett lakotthelyei
Hungaricana – Heves megye II. József-kori katonai leírása, 1783–1785
KSH Könyvtár – Az 1920. évi népszámlálás
Hevesi Hírportál – Alatka története és mindennapjai
Magyar Nemzeti Múzeum Régészeti Adatbázis – Hatvan, Nagygombos