Egerbe minden évtizedben ellátogatok, már majdnem azt mondtam: elzarándokolok, mint szent helyre visszatérő vándor, akit fogadalma hajt. Ha jó fordulat történt életemben, azt tudatni a hajdan volt ifjúság tanú-városával, ha baj, akkor meg még inkább: elsóhajtani a rosszat, s még akár tanácsot is kérni olyantól, aki már sokszor kisegített bánatunkból.
Egerbe sose megyek egyedül,mindig magammal viszem azt a régi kölyköt, azt a hajdani fiatalembert, a nagyreményűt, a reménytelenül felnőttet, - szóval magamat. Aki voltam, aki mindig lettem éppen. Ezek itt hurcolódnak velem, itt viháncolnak, itt sóhajtoznak, készülnek ivászatokra, ölelkezésekre, mikor minek van éppen ideje az élet és az évszak szerint. Ők aztán szépen összemosódnak bennem, vidámak és bánatosak, fiatalok és meglettebbek. Össze – egyetlen emberré, aki én vagyok. Vagyis: Egerbe mindig egyedül megyek.
A vonat mintha röstelkedne valamiért, megáll a város határában, amint föltűnnek a jellegzetes tetők: a bazilika kupolája, a Líceum magas tömbje, a toronyban a csillagvizsgálóval, régi magyar nevén: a „Spekulával”, és egy tapodtat sem megy tovább. Indul innen egy afféle „fiavasút” is, de az hatalmas ívben kanyarodik hátra, és mintha „a kertek alatt” osonna el, föl, a Bükk hegyei és völgyei közé. A magyarországi püspöki városok sajátossága már ez: nem keresztezik, inkább kerülgetik a várost.
Tizenöt éves diákok voltunk, amikor először kukkantottunk be Egerbe, én magam hátrafésült hajjal, bagolyszemüvegben. Iskolai kirándulásnak számított, de tanár nem jött velünk (Karácsony és Szilveszter közé esett ez a fiatalkori kalandozás), csak egy tanpecsétes papírt kaptunk apró, de zord igazgatónktól, hogy egybetartozunk. Vettünk közösen egyetlen üveg bort, az járt szájról-szájra úton-útfélen, hogy mindenki lássa: felnőtt, önálló ifjak menetelnek végig Egeren.
A Dobó szobor előtt lefényképezkedtünk, a szobor tövén összeborulva inkább vert török martalóchadnak néztünk ki.
Lassan körbenézek a főtéren, most már bizonyosan nem állnék oda élő mellékalaknak a bronzszobor tövéhez. Dobóék fönn maradtak, követ-bástyát őriznek, az új főtéri szobor viszont csak néhány arasznyival lebeg a föld fölött, és szinte széjjelrobban keserű energiáival. Az ágaskodó lovaktól hátrahőkölünk, az elhanyatlók pedig már-már közénk zuhannak. És – megállapítható történelmi tény! – egyetlen végvári huszárra ezúttal is két török szpáhi jut (vagy legalább másfél!). A járókelőket mintha féken tartaná valamiféle óvatos tisztelet: csak a kő aljzathoz helyezkednek fényképezéskor, a lovak közé – könnyű volna pedig! – senki föl nem bizalmaskodik. Talán éjszaka, tréfából, az erősek, az „igazi egriek”!
A vár Egernek ma már a tizedét sem teszi ki, Eger mégis mintha a vár védelmébe húzódott volna. Itt mindent – az ide látogató így gondolja! – a várhoz képest helyeznek el. A ferences barátok az ország legemberibb barokk templomát, a Minoritákét építették a főtérre, a borkereskedők a borkóstolókat, szép számmal. De még a város leghangulatosabb háza is ott szerénykedik, a tér egyik szögletében. Igaz, azt ott a „nagy Dobó tértől” elválasztja az Eger-patak, ezért a szűkülő terecskét már „kis Dobó térnek” hívják. Talán Dickens valamelyik regényéből szökött át ide ez a sarokház (Túry-ház?). A vastag falak fölött csúcsos tetőtér, módos polgárok lakhelye lehetett már kétszáz éve is, s bizonyosan volt kereskedőház, térparancsnokság, ma talán valami szállodaféle.
Dobó a kevés sikeres magyar történelmi személy egyike, akire életében legalább egyszer a sorsfordító siker ráköszöntött. Dobót persze kikezdték a kortársai ezért-azért, leginkább, mert nehezen viselték el az ő cselekvésre késztető példáját. Pedig nem ő volt az egyetlen sikeres kapitány, a hadvezetéshez értő katona, aki mögé érdemes volt fölsorakozni.
Eger mégis török város lett? 1596-ban idegen zsoldosok adták török kézre. Ez a csillaghullás is megérne egy keserű történelmi regényt! Hol volt már akkor Dobó?! Kilencven évig Eger a török tartomány (a vilajet) székhelye. Földig pusztítva került vissza a hódoltság utolsó éveiben (1687-ben).
Eger hosszanti, széles völgyben fekszik, a völgy közepén az Eger patak kanyarog, amely nevét talán a környéken gyakori égerfától kapta. A szerény vízfolyás időnként föllázad és özönvizet hömpölyget magasra fölfalazott medrében, hogy mennyit, arra megkopott márvány mutatóujjak figyelmeztetnek régi, vízparti házak oldalán. Az idén néhány vadkacsa bóklászott a patakparton, papsajtot legeltek.
A völgy hosszán futott végig az országút, ma már elterelik az országutakat a belvárosokból (mint hajdan a vasutakat), a belváros a gyalogosnak való. Eger nem egyutcás város, vagy inkább: a Vár köré simuló félkör-utak bele-belenyúlnak a szép párhuzam-utak rendjébe.
A Bazilika szembe néz a Líceummal, a két klasszicista épülettömb mintha kiegyenlítené egymást: a diákok házából zsibongás hallatszik, a templom harangja fölségesen bele-belekondul. Óriás görög oszlopsor fölött lendül magasba a templom, homlokzatán a Hit, Remény, Szeretet szoborhármasa. A bejárat közelében oroszlánlábas keresztelőmedence, a főoltár mellett a szószék, akár egy ékszerdoboz, rajta Szent János fehér márványalakja. A szent itt még ifjú ember, a mellére szorítja evangéliumát. A templom előtt, a lépcső tetején hatalmas két kőszent: Péter keresztet hordoz, Pál karddal vigyáz. A lépcsősor pihenőjén István és László király, a klasszicizmus kedvelte a lenyűgöző méreteket, itt van hozzá kellő távlat.
A két szent és a két király között, a lépcsőkön gyakori a rock koncert, sátorral, tomboló hangerővel, - ez már a szemközti diáknépnek szól, a szentek ehhez inkább kulisszák. A királyok lábánál a pinceborozó bejárata. Mintha az áhítatot és a profánságot közös láncra fűzték volna ezúttal. (A törökök a bort nem itták, de a szőlőt kedvelték, a környező domboldalakon a nehéz kilencven év alatt is termett szőlő bőven, a kadarka is török borfajta – állítólag.)
Az egri püspökség a legrégebbiek egyike. A török világ után ismét élet költözött a romok közé. Telekesi István püspök papi szemináriumot szervez 1700-ban, ő az egyetlen magyar főpap, aki a Rákóczi-mozgalom oldalára áll, ezért elmozdítják állásából, de 1711-ben visszakapja rangját. A szeminárium kispapjai 1844 februárjában napokig jól tartanak egy ágrólszakadt, fiatalembert, aki verssel köszöni meg a meleg szobát és a meleg szavakat, a neve: Petőfi Sándor. Néhány év múlva, 1848 nyarán, egy kétannyi idős férfi így beszél a szemináriumról: „A hazaszeretetet itt nem hirdetni kell, hanem azt itt tanulni lehet”, a neve: Kossuth Lajos.
Foglár György jogi iskolát alapít (1740), Markhot Ferenc orvosit (1760 körül), a XIX. század elején itt létesül az első magyarországi tanítóképző, - sokoldalú képzés, egy egész országrésznek szól. A Líceumot Esterházy Károly püspök (utódai már érsekek voltak) alapítja, egyetemi tanintézetet kíván teremteni. A királynő a tervet gyanúsan rebellisnek tartja, nem járul hozzá, lesz-marad a Líceum. Az iskola boltozatos díszterme építészeti és festészeti remekmű: a tervezett egyetem négy karának a dicséretét festette festője a fejünk fölé. A könyvtárában található Mikes Kelemen Törökországi leveleinek az eredeti kézirata, de itt őrzik az egyetlen magyarországi Mozart-kéziratot is. A kápolna Maulbertsch festői keze nyomát viseli.(A Líceum évtizedeken át egy Európán kívüli félország pártfőtitkárának a nevét hordozta, ma alapítója után nevezzük.)
A XVIII. század második fele a nagy barokk építkezések kora, a ciszterci templom, a minoriták és a ferencesek temploma, a Megyeháza, maga a Líceum is nagyrészt a vár leomlott-lebontott köveiből épül. Pyrker János érsek állítja le a „kőrablást”.
Pyrker jeles pap volt, iskolát alapított, a Bazilikát ő építtette, utat vágatott a szűk völgybe Szarvaskő felé, képgyűjteménye az első állandó képzőművészeti együttes volt Magyarországon. Emlékét mégis egy kétes komolyságú mellékkörülmény őrizte meg (vagy inkább torzította el): Die Perle der heiligen Vorzeit címen német versciklust adott ki Pyrker érsek. Való igaz: 1830-ban Magyarországon ez idejétmúlt dolognak tűnt. De ugyan ki ismerte és olvasta volna, ha Kazinczy nem fordítja magyarra a művet Szent hajdan gyöngyei címen. Bajza József és Toldy Ferenc élesen bírálta a túlbuzgó Kazinczyt és a dologban teljességgel ártatlan Pyrkert. A Pyrker-pör emléke megmaradt, templom, út, galéria elsüllyedt…
Járom Eger utcáit, elmúlt évtizedek köszönnek rám sarokházak mögül, kapualjakból. Megelégedéssel nézem „a szép utca” kőrisfáit, mennyit nőttek öt, tíz, huszonöt év alatt (Kossuth Lajos utca). Két nyáron át a Megyei Könyvtárban töltöttük a tanulmányi gyakorlatot. Hajh, szörnyű nehéz egy munka volt! Délelőtt 9-től 1-ig tartott a munkaidő, amikor is nekünk figyelni kellett, a többiek miként dolgoznak. Aztán időnként (hetenként egyszer legalább) autóba csaptak, elszáguldottak velünk Gyöngyösre, Hatvanba, városi és községi könyvtárakat vizitálni. Meg persze a feldebrői altemplomot, a kisnánai toronymaradványt, a siroki várromot (azt többször is!).
És kinek hol volt szőlősgazda ismerőse, egyet se hagytunk ki. Így ment ez 1 óráig, akkor lecsaptuk a tollat és mehettünk ebédelni. Az ebéd alig maradt emlékezetes, de az ebéd helye igen! A Megyeháza kapuján vonultunk át minden délben kétszer, Fazola Henrik mester csodálatos kovácsolt vaskapuján keresztül, amelyet nyitott és csukott minden arra járó, markolta a formázott kilincsét. Megbámultuk és megérintettük (összefogdostuk) a kovácsolt gólyamadarakat és vas szőlőfürtöket, a hajlított tündéreket és a kacskaringósra munkált virágcsokrokat. És valójában alig hittük napról-napra, hogy mindez rideg és kemény vasból készült, egyenesen a mi gyönyörködtetésünkre.
A két kapunyitás között pedig odabenn (az alagsori étkezdében) megebédeltük a napi menüben szereplő pokolforróságú gulyáslevest, amelyben bizonyosan hajlíthatóvá lágyult volna a Megyeház-kapu vaslemeze is.
A júliusi hőség és a tüzes-gulyás lángnyelvei elől aztán rohantunk ki a strandra. Eger a borok városa ugyan (meg a vitézségé, meg a jámbor-szép templomoké, persze!), de mi akkor a vízhullámokba vetettük magunkat. Száz (és ki tudja, előtte még hány másik száz?) év alatt kellemesre koptatta a sok ezernyi fürdőző ezt a kis birodalom méretű területet az Eger-patak és a Népkert (korábban és későbben: Püspökkert) között. Tele virággal és lángossütővel, szökőkúttal és sörcsapolóval.
Fiatalság ide, sportos élet oda, júliusi hőség amoda, legtöbbször mégiscsak a meleg vízbe vonultunk be, akár a kedélyes krokodilok. Időnként átrohantunk a Dögönyözőbe… Aki járt az egri strandon (de hát miért ne járt volna!), az tudja, mi a Dögönyöző. Egy emelet mélyre a földbe süllyesztett, sziklafalú medence, amelyben nagy, díszes csőszájakból zuhog a langyos vízsugár, és porrá törik az ember hátán, mellén, nyakán. A Dögönyöző az egri strand leggorombább-legbarátságosabb létesítménye, ha órákig nem is lehet alatta állni (mert kábára veri az ember fejét), de óránként oda lehet rohanni egyet dögönyözni. (Nyelvészpalánták voltunk, töprengtünk, vajon képes-e más nyelv ilyen érzékletesen kifejezni ezt a fogalmat: Dögönyöző?)
Amikor mégis úszásra adtuk a fejünket, akkor se mindig a testedzés vezérelt: időnként röfögni tanítottuk egymást a víz alatt. A víz viszi a hangot, a röfögés hangját is, kezdőknek víz alatt röfögni mégis kockázatos vállalkozás, aki nem próbálta, ne mély vízben kezdjen gyakorlatozni.
Egy ilyen vízi kalandozás (vagyis dögönyözés, víz alatti malackodás, sörbeszerzés vagy lángos fogyasztás) közben egy alkalommal a pénztárcánkból elloptak húsz forintot. Vagyis azt a húszast, amit aznap délutánra kettőnk számára kikészítettünk, és négyrét hajtva a pénztárca tetején hagytunk. Az egri strandon nem volt szokásban a zsebtolvajlás, ezért a dolog meglepett. De még inkább, hogy a tárcában a húszason kívül még volt több, nagyobb pénz is, de csak a húszas hiányzott. Tolvajunknak (így mondom!) biztosan ennyire volt szüksége! Az egri strandon akkoriban voltak mértéket ismerő tolvajok.
A koraesték megint „munkával teltek”, a Megyei Könyvtár mikrobuszával jártuk ilyenkor a megye pusztáit, hegyi településeit. Filmet vetítettünk az erdőn, mezőn élő embereknek, néhol villany se volt, a mikrobusz aggregátora termelte az áramot. A hegyi népek és a pusztaiak áhítattal nézték a „boszorkányos masinát”, a fekete-fehér csodát, mi untuk az egyetlen filmet, amit egy hónapig vetítettünk. Feri (bácsi) volt a gépkocsivezető, a „mozis”, a reklámfőnök és a legkedélyesebb útitárs. Bár éjszakánként, amikor majorsági-erdőségi utakon döcögtünk haza, Eger felé, biztatott, hogy beszéljünk-énekeljünk folyamatosan, nehogy elaludjon a volán fölött.
A Könyvtár épületét régen úgy hívták: Nagypréposti Palota. Nagy úr volt a prépost, elegáns a palota, szemközt a Megyeházával. 1849 februárjában, ebben a palotában foglalt hadiszállást Görgey, Dembinszky. A csapatok – magyarok és osztrákok – közben vonultak föl egymás ellenében a közeli (vagy éppen túlságosan távoli?) Kápolna síkja felé. Görgey tósztot mondott a nagyprépostra, a nagyprépost Görgeyre, Dembinszky mindenkire, amikor egyszerre meghallották az ágyúdörgést. Sietve berekesztették tósztjukat, felcsatolták kardjukat, hadifogatra pattantak és vágtattak Kápolnára hadakozni.
Ugyanezen a napon Windischgraetz, osztrák tábornok és vezérkara harminc kilométerrel odébb, Gyöngyösön, az Orczy-kastélyban ebédelt és tósztozott, csapta le poharát, kapta föl kardját és kocsizott ugyanarra a kápolnai csatatérre. Csaták és tábornokok változnak, az építmények funkciója is forgandó (Egerben könyvtár, Gyöngyösön a Mátra Múzeum működik benne), a falak azért mesélnek, ha meghallgatjuk-megvallatjuk őket.
Csak fel kell tekinteni a házak ormára, vagy le a lábunk elé. Találomra fordulhatunk be az utcasarkokon, emlékezetes építményekbe botlunk, és páratlan kilátóhelyekbe. Emberközelből köszönt ránk a ferencesek temploma, amott egy örökmécses a tűzoltók palotája előtt, a régi uszoda-fellegvár és az új uszoda-palota (Makovecz Imre műve). A távolból integet a Rác-templom, az Eged-hegy kedélyes halványzöld lejtője. Egy teljes nap, kettő, tíz kevés volna bejárni mindent.
A minaret ott áll a Mecset utca végén, hamisítatlan török építmény. Kecses és elegáns, arányos, idézi keletet és a déli világot. Hányszor néztem hunyorított szemmel, nem ferdül-e valamerre. Hogy nekünk is volna „ferde minaretünk”, mint tornya a pisaiaknak? Vagy csak valami hibát akartam találni a törököktől itt maradt emléképületben? Nem ferdül semerre, a török építőmesterek megtanulták a minaretépítést. Nem a török építészetben van a hiba…
Negyven méter magas a minaret, az úgy tíz emelet, sokszögletű, kváderkövekből rakták. A török uralom végén a győztes seregek négyszáz ökörnek vetettek hurkot a nyakába, hogy földre döntsék a gyűlölt jelképet. Leromlott ökrök lehettek mind a négyszázan, vagy rövid kötélre fogták őket, - a minaret azért nem erősebb négyszáz ökörnél. Vajon valóban le akarták dönteni, vagy csak éreztetni, hogy akár le is tudnák dönteni, de most (1687-ben) már minek? Ma inkább ne próbáljunk a pusztító győztesek eszével gondolkodni.
Később a templomot (a dzsámit) elbontották mellőle, a minaretet időnként renoválták (például Pyrker érsek). A minaret évtizedek óta „kültéri dísztárgy”, nem látogatható, - négyszáz ökörnek ellenállt, a napi ezer látogatótól meggyengültek kváderkövei. Viszont az új ezredévben, ünnepnapokon müezzin szól belőle. Vajon igazhitű-é a müezzin, aki a Korán megfelelő szúráit kiáltja, vagy idegenforgalmilag menedzselt egyszemélyes cég vállalta föl e messze hangzó munkalehetőséget?
A várat Gárdonyi Géza teknősbéka alakúnak írja le az Egri csillagokban. Bizonyosan hajdani térképeket böngészve jött erre a gondolatra, a vár – méretei okán – sehonnan sem tekinthető át, még kevésbé körül. Az egri vár hatalmas, és bár nagyrészt elpusztult, romjaiban, rekonstrukcióiban is megsejtet sokat a középkor, a lovagkor és a végvári idők életéből.
A várban sétálva megtapasztalhatunk olyan fogalmakat, mint külső vár, belső vár és fellegvár, fülesbástya és barbakán, megborzonghatunk olyan elnevezések hallatán, mint tömlöcbástya, gyilokjáró. Ha végiglépkedünk rajtuk, még a funkciójukat is megértjük. És képet alkothatunk vár és város, ország- és értékőrzés összefonódó feladatáról: az egri várban (a belső várban) állott az ország egyik legnagyobb gótikus bazilikája, amely földig rombolt romjaiban is nagyszerű épületet sejtet. (Egyébként Dobóék is használták lőportoronynak.) És a püspöki palota vele szemben, amely nagyrészt sértetlenül vészelte át a kilencven török évet. Miért éppen a hegyi vár udvarára tervezte a templomépítő akarat? Hova máshová tehette volna? Az Eger-patak mocsaras, árvizes partjára, a városka vályogból döngölt, görbe utcáira, kereskedőbódés terecskéire? A várban laktak a templom építtetői és fenntartói, a benne imádkozók és a védelmezők. Vár, város és templom sorsa, de még az írástudóké és a kardforgatóké is évszázadokon át összefonódott. Ha a vár elesett, a kincs is préda lett, a nyáj elszéledt. Kilencven évre, vagy akár örökre.
A város felé néző egyik várfalon sötét arcú, konya bajuszú mellszobor szomorkodik: Balassi Bálint. Balassi megbecsült közvitéz volt Eger végvári idejében: Dobó napjai után, a tragikus 1596 előtt. Zólyom várában született, Egerben harcolt, Esztergom alá ment meghalni, - mellesleg Dobónak szegről-végről rokona.
Amikor a vár romlott részén barangoltunk azokban a hajdani, 60-as években, ritka esemény tanúi-résztvevői voltunk. A megmaradt bástyaormon és környezetében fiatal amatőr színjátszók előadták Aiszkhülosz drámáját: A leláncolt Prométheuszt. Jelmez, díszlet és súgó nélkül, - valójában a leghitelesebb díszletek között, ahol az elmúlt ezernél több esztendő súgott színjátszónak és nézőnek. Az antik mitológia hőseit és verssorait, sorsot idéző cselekményét soha nem éreztem meggyőzőbbnek, mint az egri vár véres-poros romjai között.
Két bástyával odébb, kelet felé, a lombok alatt találjuk Gárdonyi Géza sírját, közel a lakóházához, leghíresebb művének, az Egri csillagoknak a helyszínén. Fejfáján a nemzedékeknek szóló üzenet: Csak a teste... Reménykedjünk, hogy emlékőrző lelke, könyvének szelleme sokáig közöttünk lesz még.
Hosszú volt a mai nap, tele napfénnyel és harangzúgással, hajdani egri napok és évek emlékével, lépcsők meghódításával pincékbe lefelé, tornyokba fölfelé. Megéheztünk és megszomjaztunk, itt az ideje tenni mindkettő ellen. Régi-új nevek ötlenek föl emlékeimben: Taverna, Vörös rák, Unicornis és természetesen a Szépasszonyvölgy. Vagy kiheveredni a strand fái alá. Aztán sietni az esti vonathoz, jó messze van az egri állomás!
(Lyukasóra 2011. 6. sz. 40-41. oldal.)
Magyar Irodalmi Lap
Egerbe sose megyek egyedül,mindig magammal viszem azt a régi kölyköt, azt a hajdani fiatalembert, a nagyreményűt, a reménytelenül felnőttet, - szóval magamat. Aki voltam, aki mindig lettem éppen. Ezek itt hurcolódnak velem, itt viháncolnak, itt sóhajtoznak, készülnek ivászatokra, ölelkezésekre, mikor minek van éppen ideje az élet és az évszak szerint. Ők aztán szépen összemosódnak bennem, vidámak és bánatosak, fiatalok és meglettebbek. Össze – egyetlen emberré, aki én vagyok. Vagyis: Egerbe mindig egyedül megyek.
A vonat mintha röstelkedne valamiért, megáll a város határában, amint föltűnnek a jellegzetes tetők: a bazilika kupolája, a Líceum magas tömbje, a toronyban a csillagvizsgálóval, régi magyar nevén: a „Spekulával”, és egy tapodtat sem megy tovább. Indul innen egy afféle „fiavasút” is, de az hatalmas ívben kanyarodik hátra, és mintha „a kertek alatt” osonna el, föl, a Bükk hegyei és völgyei közé. A magyarországi püspöki városok sajátossága már ez: nem keresztezik, inkább kerülgetik a várost.
Tizenöt éves diákok voltunk, amikor először kukkantottunk be Egerbe, én magam hátrafésült hajjal, bagolyszemüvegben. Iskolai kirándulásnak számított, de tanár nem jött velünk (Karácsony és Szilveszter közé esett ez a fiatalkori kalandozás), csak egy tanpecsétes papírt kaptunk apró, de zord igazgatónktól, hogy egybetartozunk. Vettünk közösen egyetlen üveg bort, az járt szájról-szájra úton-útfélen, hogy mindenki lássa: felnőtt, önálló ifjak menetelnek végig Egeren.
A Dobó szobor előtt lefényképezkedtünk, a szobor tövén összeborulva inkább vert török martalóchadnak néztünk ki.
Lassan körbenézek a főtéren, most már bizonyosan nem állnék oda élő mellékalaknak a bronzszobor tövéhez. Dobóék fönn maradtak, követ-bástyát őriznek, az új főtéri szobor viszont csak néhány arasznyival lebeg a föld fölött, és szinte széjjelrobban keserű energiáival. Az ágaskodó lovaktól hátrahőkölünk, az elhanyatlók pedig már-már közénk zuhannak. És – megállapítható történelmi tény! – egyetlen végvári huszárra ezúttal is két török szpáhi jut (vagy legalább másfél!). A járókelőket mintha féken tartaná valamiféle óvatos tisztelet: csak a kő aljzathoz helyezkednek fényképezéskor, a lovak közé – könnyű volna pedig! – senki föl nem bizalmaskodik. Talán éjszaka, tréfából, az erősek, az „igazi egriek”!
A vár Egernek ma már a tizedét sem teszi ki, Eger mégis mintha a vár védelmébe húzódott volna. Itt mindent – az ide látogató így gondolja! – a várhoz képest helyeznek el. A ferences barátok az ország legemberibb barokk templomát, a Minoritákét építették a főtérre, a borkereskedők a borkóstolókat, szép számmal. De még a város leghangulatosabb háza is ott szerénykedik, a tér egyik szögletében. Igaz, azt ott a „nagy Dobó tértől” elválasztja az Eger-patak, ezért a szűkülő terecskét már „kis Dobó térnek” hívják. Talán Dickens valamelyik regényéből szökött át ide ez a sarokház (Túry-ház?). A vastag falak fölött csúcsos tetőtér, módos polgárok lakhelye lehetett már kétszáz éve is, s bizonyosan volt kereskedőház, térparancsnokság, ma talán valami szállodaféle.
Dobó a kevés sikeres magyar történelmi személy egyike, akire életében legalább egyszer a sorsfordító siker ráköszöntött. Dobót persze kikezdték a kortársai ezért-azért, leginkább, mert nehezen viselték el az ő cselekvésre késztető példáját. Pedig nem ő volt az egyetlen sikeres kapitány, a hadvezetéshez értő katona, aki mögé érdemes volt fölsorakozni.
Eger mégis török város lett? 1596-ban idegen zsoldosok adták török kézre. Ez a csillaghullás is megérne egy keserű történelmi regényt! Hol volt már akkor Dobó?! Kilencven évig Eger a török tartomány (a vilajet) székhelye. Földig pusztítva került vissza a hódoltság utolsó éveiben (1687-ben).
Eger hosszanti, széles völgyben fekszik, a völgy közepén az Eger patak kanyarog, amely nevét talán a környéken gyakori égerfától kapta. A szerény vízfolyás időnként föllázad és özönvizet hömpölyget magasra fölfalazott medrében, hogy mennyit, arra megkopott márvány mutatóujjak figyelmeztetnek régi, vízparti házak oldalán. Az idén néhány vadkacsa bóklászott a patakparton, papsajtot legeltek.
A völgy hosszán futott végig az országút, ma már elterelik az országutakat a belvárosokból (mint hajdan a vasutakat), a belváros a gyalogosnak való. Eger nem egyutcás város, vagy inkább: a Vár köré simuló félkör-utak bele-belenyúlnak a szép párhuzam-utak rendjébe.
A Bazilika szembe néz a Líceummal, a két klasszicista épülettömb mintha kiegyenlítené egymást: a diákok házából zsibongás hallatszik, a templom harangja fölségesen bele-belekondul. Óriás görög oszlopsor fölött lendül magasba a templom, homlokzatán a Hit, Remény, Szeretet szoborhármasa. A bejárat közelében oroszlánlábas keresztelőmedence, a főoltár mellett a szószék, akár egy ékszerdoboz, rajta Szent János fehér márványalakja. A szent itt még ifjú ember, a mellére szorítja evangéliumát. A templom előtt, a lépcső tetején hatalmas két kőszent: Péter keresztet hordoz, Pál karddal vigyáz. A lépcsősor pihenőjén István és László király, a klasszicizmus kedvelte a lenyűgöző méreteket, itt van hozzá kellő távlat.
A két szent és a két király között, a lépcsőkön gyakori a rock koncert, sátorral, tomboló hangerővel, - ez már a szemközti diáknépnek szól, a szentek ehhez inkább kulisszák. A királyok lábánál a pinceborozó bejárata. Mintha az áhítatot és a profánságot közös láncra fűzték volna ezúttal. (A törökök a bort nem itták, de a szőlőt kedvelték, a környező domboldalakon a nehéz kilencven év alatt is termett szőlő bőven, a kadarka is török borfajta – állítólag.)
 |
| illusztráció - fotó: Ashen |
Az egri püspökség a legrégebbiek egyike. A török világ után ismét élet költözött a romok közé. Telekesi István püspök papi szemináriumot szervez 1700-ban, ő az egyetlen magyar főpap, aki a Rákóczi-mozgalom oldalára áll, ezért elmozdítják állásából, de 1711-ben visszakapja rangját. A szeminárium kispapjai 1844 februárjában napokig jól tartanak egy ágrólszakadt, fiatalembert, aki verssel köszöni meg a meleg szobát és a meleg szavakat, a neve: Petőfi Sándor. Néhány év múlva, 1848 nyarán, egy kétannyi idős férfi így beszél a szemináriumról: „A hazaszeretetet itt nem hirdetni kell, hanem azt itt tanulni lehet”, a neve: Kossuth Lajos.
Foglár György jogi iskolát alapít (1740), Markhot Ferenc orvosit (1760 körül), a XIX. század elején itt létesül az első magyarországi tanítóképző, - sokoldalú képzés, egy egész országrésznek szól. A Líceumot Esterházy Károly püspök (utódai már érsekek voltak) alapítja, egyetemi tanintézetet kíván teremteni. A királynő a tervet gyanúsan rebellisnek tartja, nem járul hozzá, lesz-marad a Líceum. Az iskola boltozatos díszterme építészeti és festészeti remekmű: a tervezett egyetem négy karának a dicséretét festette festője a fejünk fölé. A könyvtárában található Mikes Kelemen Törökországi leveleinek az eredeti kézirata, de itt őrzik az egyetlen magyarországi Mozart-kéziratot is. A kápolna Maulbertsch festői keze nyomát viseli.(A Líceum évtizedeken át egy Európán kívüli félország pártfőtitkárának a nevét hordozta, ma alapítója után nevezzük.)
A XVIII. század második fele a nagy barokk építkezések kora, a ciszterci templom, a minoriták és a ferencesek temploma, a Megyeháza, maga a Líceum is nagyrészt a vár leomlott-lebontott köveiből épül. Pyrker János érsek állítja le a „kőrablást”.
Pyrker jeles pap volt, iskolát alapított, a Bazilikát ő építtette, utat vágatott a szűk völgybe Szarvaskő felé, képgyűjteménye az első állandó képzőművészeti együttes volt Magyarországon. Emlékét mégis egy kétes komolyságú mellékkörülmény őrizte meg (vagy inkább torzította el): Die Perle der heiligen Vorzeit címen német versciklust adott ki Pyrker érsek. Való igaz: 1830-ban Magyarországon ez idejétmúlt dolognak tűnt. De ugyan ki ismerte és olvasta volna, ha Kazinczy nem fordítja magyarra a művet Szent hajdan gyöngyei címen. Bajza József és Toldy Ferenc élesen bírálta a túlbuzgó Kazinczyt és a dologban teljességgel ártatlan Pyrkert. A Pyrker-pör emléke megmaradt, templom, út, galéria elsüllyedt…
Járom Eger utcáit, elmúlt évtizedek köszönnek rám sarokházak mögül, kapualjakból. Megelégedéssel nézem „a szép utca” kőrisfáit, mennyit nőttek öt, tíz, huszonöt év alatt (Kossuth Lajos utca). Két nyáron át a Megyei Könyvtárban töltöttük a tanulmányi gyakorlatot. Hajh, szörnyű nehéz egy munka volt! Délelőtt 9-től 1-ig tartott a munkaidő, amikor is nekünk figyelni kellett, a többiek miként dolgoznak. Aztán időnként (hetenként egyszer legalább) autóba csaptak, elszáguldottak velünk Gyöngyösre, Hatvanba, városi és községi könyvtárakat vizitálni. Meg persze a feldebrői altemplomot, a kisnánai toronymaradványt, a siroki várromot (azt többször is!).
És kinek hol volt szőlősgazda ismerőse, egyet se hagytunk ki. Így ment ez 1 óráig, akkor lecsaptuk a tollat és mehettünk ebédelni. Az ebéd alig maradt emlékezetes, de az ebéd helye igen! A Megyeháza kapuján vonultunk át minden délben kétszer, Fazola Henrik mester csodálatos kovácsolt vaskapuján keresztül, amelyet nyitott és csukott minden arra járó, markolta a formázott kilincsét. Megbámultuk és megérintettük (összefogdostuk) a kovácsolt gólyamadarakat és vas szőlőfürtöket, a hajlított tündéreket és a kacskaringósra munkált virágcsokrokat. És valójában alig hittük napról-napra, hogy mindez rideg és kemény vasból készült, egyenesen a mi gyönyörködtetésünkre.
A két kapunyitás között pedig odabenn (az alagsori étkezdében) megebédeltük a napi menüben szereplő pokolforróságú gulyáslevest, amelyben bizonyosan hajlíthatóvá lágyult volna a Megyeház-kapu vaslemeze is.
A júliusi hőség és a tüzes-gulyás lángnyelvei elől aztán rohantunk ki a strandra. Eger a borok városa ugyan (meg a vitézségé, meg a jámbor-szép templomoké, persze!), de mi akkor a vízhullámokba vetettük magunkat. Száz (és ki tudja, előtte még hány másik száz?) év alatt kellemesre koptatta a sok ezernyi fürdőző ezt a kis birodalom méretű területet az Eger-patak és a Népkert (korábban és későbben: Püspökkert) között. Tele virággal és lángossütővel, szökőkúttal és sörcsapolóval.
Fiatalság ide, sportos élet oda, júliusi hőség amoda, legtöbbször mégiscsak a meleg vízbe vonultunk be, akár a kedélyes krokodilok. Időnként átrohantunk a Dögönyözőbe… Aki járt az egri strandon (de hát miért ne járt volna!), az tudja, mi a Dögönyöző. Egy emelet mélyre a földbe süllyesztett, sziklafalú medence, amelyben nagy, díszes csőszájakból zuhog a langyos vízsugár, és porrá törik az ember hátán, mellén, nyakán. A Dögönyöző az egri strand leggorombább-legbarátságosabb létesítménye, ha órákig nem is lehet alatta állni (mert kábára veri az ember fejét), de óránként oda lehet rohanni egyet dögönyözni. (Nyelvészpalánták voltunk, töprengtünk, vajon képes-e más nyelv ilyen érzékletesen kifejezni ezt a fogalmat: Dögönyöző?)
Amikor mégis úszásra adtuk a fejünket, akkor se mindig a testedzés vezérelt: időnként röfögni tanítottuk egymást a víz alatt. A víz viszi a hangot, a röfögés hangját is, kezdőknek víz alatt röfögni mégis kockázatos vállalkozás, aki nem próbálta, ne mély vízben kezdjen gyakorlatozni.
Egy ilyen vízi kalandozás (vagyis dögönyözés, víz alatti malackodás, sörbeszerzés vagy lángos fogyasztás) közben egy alkalommal a pénztárcánkból elloptak húsz forintot. Vagyis azt a húszast, amit aznap délutánra kettőnk számára kikészítettünk, és négyrét hajtva a pénztárca tetején hagytunk. Az egri strandon nem volt szokásban a zsebtolvajlás, ezért a dolog meglepett. De még inkább, hogy a tárcában a húszason kívül még volt több, nagyobb pénz is, de csak a húszas hiányzott. Tolvajunknak (így mondom!) biztosan ennyire volt szüksége! Az egri strandon akkoriban voltak mértéket ismerő tolvajok.
A koraesték megint „munkával teltek”, a Megyei Könyvtár mikrobuszával jártuk ilyenkor a megye pusztáit, hegyi településeit. Filmet vetítettünk az erdőn, mezőn élő embereknek, néhol villany se volt, a mikrobusz aggregátora termelte az áramot. A hegyi népek és a pusztaiak áhítattal nézték a „boszorkányos masinát”, a fekete-fehér csodát, mi untuk az egyetlen filmet, amit egy hónapig vetítettünk. Feri (bácsi) volt a gépkocsivezető, a „mozis”, a reklámfőnök és a legkedélyesebb útitárs. Bár éjszakánként, amikor majorsági-erdőségi utakon döcögtünk haza, Eger felé, biztatott, hogy beszéljünk-énekeljünk folyamatosan, nehogy elaludjon a volán fölött.
A Könyvtár épületét régen úgy hívták: Nagypréposti Palota. Nagy úr volt a prépost, elegáns a palota, szemközt a Megyeházával. 1849 februárjában, ebben a palotában foglalt hadiszállást Görgey, Dembinszky. A csapatok – magyarok és osztrákok – közben vonultak föl egymás ellenében a közeli (vagy éppen túlságosan távoli?) Kápolna síkja felé. Görgey tósztot mondott a nagyprépostra, a nagyprépost Görgeyre, Dembinszky mindenkire, amikor egyszerre meghallották az ágyúdörgést. Sietve berekesztették tósztjukat, felcsatolták kardjukat, hadifogatra pattantak és vágtattak Kápolnára hadakozni.
Ugyanezen a napon Windischgraetz, osztrák tábornok és vezérkara harminc kilométerrel odébb, Gyöngyösön, az Orczy-kastélyban ebédelt és tósztozott, csapta le poharát, kapta föl kardját és kocsizott ugyanarra a kápolnai csatatérre. Csaták és tábornokok változnak, az építmények funkciója is forgandó (Egerben könyvtár, Gyöngyösön a Mátra Múzeum működik benne), a falak azért mesélnek, ha meghallgatjuk-megvallatjuk őket.
Csak fel kell tekinteni a házak ormára, vagy le a lábunk elé. Találomra fordulhatunk be az utcasarkokon, emlékezetes építményekbe botlunk, és páratlan kilátóhelyekbe. Emberközelből köszönt ránk a ferencesek temploma, amott egy örökmécses a tűzoltók palotája előtt, a régi uszoda-fellegvár és az új uszoda-palota (Makovecz Imre műve). A távolból integet a Rác-templom, az Eged-hegy kedélyes halványzöld lejtője. Egy teljes nap, kettő, tíz kevés volna bejárni mindent.
A minaret ott áll a Mecset utca végén, hamisítatlan török építmény. Kecses és elegáns, arányos, idézi keletet és a déli világot. Hányszor néztem hunyorított szemmel, nem ferdül-e valamerre. Hogy nekünk is volna „ferde minaretünk”, mint tornya a pisaiaknak? Vagy csak valami hibát akartam találni a törököktől itt maradt emléképületben? Nem ferdül semerre, a török építőmesterek megtanulták a minaretépítést. Nem a török építészetben van a hiba…
Negyven méter magas a minaret, az úgy tíz emelet, sokszögletű, kváderkövekből rakták. A török uralom végén a győztes seregek négyszáz ökörnek vetettek hurkot a nyakába, hogy földre döntsék a gyűlölt jelképet. Leromlott ökrök lehettek mind a négyszázan, vagy rövid kötélre fogták őket, - a minaret azért nem erősebb négyszáz ökörnél. Vajon valóban le akarták dönteni, vagy csak éreztetni, hogy akár le is tudnák dönteni, de most (1687-ben) már minek? Ma inkább ne próbáljunk a pusztító győztesek eszével gondolkodni.
Később a templomot (a dzsámit) elbontották mellőle, a minaretet időnként renoválták (például Pyrker érsek). A minaret évtizedek óta „kültéri dísztárgy”, nem látogatható, - négyszáz ökörnek ellenállt, a napi ezer látogatótól meggyengültek kváderkövei. Viszont az új ezredévben, ünnepnapokon müezzin szól belőle. Vajon igazhitű-é a müezzin, aki a Korán megfelelő szúráit kiáltja, vagy idegenforgalmilag menedzselt egyszemélyes cég vállalta föl e messze hangzó munkalehetőséget?
A várat Gárdonyi Géza teknősbéka alakúnak írja le az Egri csillagokban. Bizonyosan hajdani térképeket böngészve jött erre a gondolatra, a vár – méretei okán – sehonnan sem tekinthető át, még kevésbé körül. Az egri vár hatalmas, és bár nagyrészt elpusztult, romjaiban, rekonstrukcióiban is megsejtet sokat a középkor, a lovagkor és a végvári idők életéből.
A várban sétálva megtapasztalhatunk olyan fogalmakat, mint külső vár, belső vár és fellegvár, fülesbástya és barbakán, megborzonghatunk olyan elnevezések hallatán, mint tömlöcbástya, gyilokjáró. Ha végiglépkedünk rajtuk, még a funkciójukat is megértjük. És képet alkothatunk vár és város, ország- és értékőrzés összefonódó feladatáról: az egri várban (a belső várban) állott az ország egyik legnagyobb gótikus bazilikája, amely földig rombolt romjaiban is nagyszerű épületet sejtet. (Egyébként Dobóék is használták lőportoronynak.) És a püspöki palota vele szemben, amely nagyrészt sértetlenül vészelte át a kilencven török évet. Miért éppen a hegyi vár udvarára tervezte a templomépítő akarat? Hova máshová tehette volna? Az Eger-patak mocsaras, árvizes partjára, a városka vályogból döngölt, görbe utcáira, kereskedőbódés terecskéire? A várban laktak a templom építtetői és fenntartói, a benne imádkozók és a védelmezők. Vár, város és templom sorsa, de még az írástudóké és a kardforgatóké is évszázadokon át összefonódott. Ha a vár elesett, a kincs is préda lett, a nyáj elszéledt. Kilencven évre, vagy akár örökre.
A város felé néző egyik várfalon sötét arcú, konya bajuszú mellszobor szomorkodik: Balassi Bálint. Balassi megbecsült közvitéz volt Eger végvári idejében: Dobó napjai után, a tragikus 1596 előtt. Zólyom várában született, Egerben harcolt, Esztergom alá ment meghalni, - mellesleg Dobónak szegről-végről rokona.
Amikor a vár romlott részén barangoltunk azokban a hajdani, 60-as években, ritka esemény tanúi-résztvevői voltunk. A megmaradt bástyaormon és környezetében fiatal amatőr színjátszók előadták Aiszkhülosz drámáját: A leláncolt Prométheuszt. Jelmez, díszlet és súgó nélkül, - valójában a leghitelesebb díszletek között, ahol az elmúlt ezernél több esztendő súgott színjátszónak és nézőnek. Az antik mitológia hőseit és verssorait, sorsot idéző cselekményét soha nem éreztem meggyőzőbbnek, mint az egri vár véres-poros romjai között.
Két bástyával odébb, kelet felé, a lombok alatt találjuk Gárdonyi Géza sírját, közel a lakóházához, leghíresebb művének, az Egri csillagoknak a helyszínén. Fejfáján a nemzedékeknek szóló üzenet: Csak a teste... Reménykedjünk, hogy emlékőrző lelke, könyvének szelleme sokáig közöttünk lesz még.
Hosszú volt a mai nap, tele napfénnyel és harangzúgással, hajdani egri napok és évek emlékével, lépcsők meghódításával pincékbe lefelé, tornyokba fölfelé. Megéheztünk és megszomjaztunk, itt az ideje tenni mindkettő ellen. Régi-új nevek ötlenek föl emlékeimben: Taverna, Vörös rák, Unicornis és természetesen a Szépasszonyvölgy. Vagy kiheveredni a strand fái alá. Aztán sietni az esti vonathoz, jó messze van az egri állomás!
(Lyukasóra 2011. 6. sz. 40-41. oldal.)
Magyar Irodalmi Lap
Megjegyzés küldése