Gárdonyi novellistának legalább annyira jó, mint regényírónak. Ha nem megy el túlságosan népies irányba, ami kétségtelenül gyakran megesik vele, akkor egészen remekbe szabott elbeszéléseket vet papírra.
Sok esetben méltó párjai ezek Mikszáth, Móricz, de még a modernebb Csáth vagy Kosztolányi novelláinak is. A címadó darab akár szimbolistának is nevezhető, a művészet és valóság viszonyán elmélkedik: „Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem, csak kétszer: mikor elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra, mikor elítéli, meg mikor kiereszti.”
Egerben éreztem meg, életem első osztálykirándulásán, ötödik osztály, a nyolcvanas éves közepe, hogy fájhat a szépség. Hogy rossz is lehet, ha jó, mert a jót mindig félteni kell, a jót mindig el akarom vinni magammal. Álltam az ágyú mellett, talán ott, néztem én is tátott szájjal a várost, és meg akartam jegyezni. Azt hittem, hogy képes rá a szemem, hogy ezt a képet én mindig őrizni fogom. Féltékeny voltam és ijedt, mint a szerelmesek, de az egri táj, a megregulázott völgy, amit ez az ágyú őriz, ott maradt. És én csak a veszteségre emlékszem: hogy már megint elvesztettem valamit. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ez most már mindig így lesz.
(Látkép az egri várból)
A nagy íróknak nincs sírjuk, mert mindenütt ott vannak. Gárdonyi különösen. Ott lakik a tisztaszobában, ő az egyetlen, akit lehet bácsizni, Géza bácsit a nagyapánk nevezte így, és megsimogatta a Csillagokat, a harmadik könyvet, ami a magyar családok vitrinjébe odakerült. Ott volt a Biblia és a Kalendárium után, ha volt harmadik, hát ez. Ezért Géza bácsi lelke nem ér oda a fakereszthez, még mindenszentekkor sem, mert dolga van. Most éppen talán valahol Eger fölött lebeg, és nézi, ahogy az Esterházy téren korzóznak a csinos hevesi lányok.
(Az író sírja a várban)
A múlt héten eltörtem egy kancsót, üvegkancsó volt, egészen apró lyuk lett rajta, de attól kezdve már nem volt többé az, ami. Emlék lehetett volna, régészeti tárgy. Vagy kirakó – ahogy a mozaikok szépen összeállnak, nem kép lesz belőlük, csak a kép darabjainak egésze. Gárdonyi mosdójában törött a korsó. Látják? Géza bácsi kidobná, mert nem lehet vizet hozni benne. És ő tudná, hogy a múltat a könyvek őrzik; a korsók csak vigyázzák.
(Gárdonyi hálószobája)
Mi lehet a harmincasban? A könyvespolcon a Voltaire-összes várja, hogy újra gondozzák, olvassák a sorokat a szemek. A sorozat többi kötete egészen kikímélt, de a harmincas, az elfáradt szegény: megtört, lerongyolódott a ruhája. Mi lehet benne? A Candide? Az Oidipusz? Mi fájt Géza bácsinak, mit szeretett éppen? Kitől remélt megváltást, és kitől kegyelmet? Ha kezünkbe vehetnénk, megtudnánk róla egy titkot. Mert azzá leszünk, amit olvasunk.
(Gárdonyi könyvesszekrénye)
Gárdonyi Géza titkosírással írta a naplóját. Olyan, mintha kép lenne, festmény, jelek a keleti falakon, melyekről nehéz elhinni, hogy jelentenek valamit. Vagy ha jelentenek, mindig mást. Ilyen Géza bácsi titkos naplója is, akárki megnézi, mást olvashat ki belőle. Gárdonyi megírta a Mindenki könyvét, ami valamennyi olvasónak mást mutat. Mert az önnön, saját életéről szól: ott vannak a kudarcok, az örömek, az első forró éjszaka és az utolsó nap reggele is. Ezért egészen nagy szerencse, hogy nem tudjuk elolvasni.
(A titkosírásos naplója)
forrás és fotó: metropol.hu
Sok esetben méltó párjai ezek Mikszáth, Móricz, de még a modernebb Csáth vagy Kosztolányi novelláinak is. A címadó darab akár szimbolistának is nevezhető, a művészet és valóság viszonyán elmélkedik: „Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem, csak kétszer: mikor elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra, mikor elítéli, meg mikor kiereszti.”
Egerben éreztem meg, életem első osztálykirándulásán, ötödik osztály, a nyolcvanas éves közepe, hogy fájhat a szépség. Hogy rossz is lehet, ha jó, mert a jót mindig félteni kell, a jót mindig el akarom vinni magammal. Álltam az ágyú mellett, talán ott, néztem én is tátott szájjal a várost, és meg akartam jegyezni. Azt hittem, hogy képes rá a szemem, hogy ezt a képet én mindig őrizni fogom. Féltékeny voltam és ijedt, mint a szerelmesek, de az egri táj, a megregulázott völgy, amit ez az ágyú őriz, ott maradt. És én csak a veszteségre emlékszem: hogy már megint elvesztettem valamit. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy ez most már mindig így lesz.
(Látkép az egri várból)
A nagy íróknak nincs sírjuk, mert mindenütt ott vannak. Gárdonyi különösen. Ott lakik a tisztaszobában, ő az egyetlen, akit lehet bácsizni, Géza bácsit a nagyapánk nevezte így, és megsimogatta a Csillagokat, a harmadik könyvet, ami a magyar családok vitrinjébe odakerült. Ott volt a Biblia és a Kalendárium után, ha volt harmadik, hát ez. Ezért Géza bácsi lelke nem ér oda a fakereszthez, még mindenszentekkor sem, mert dolga van. Most éppen talán valahol Eger fölött lebeg, és nézi, ahogy az Esterházy téren korzóznak a csinos hevesi lányok.
(Az író sírja a várban)
A múlt héten eltörtem egy kancsót, üvegkancsó volt, egészen apró lyuk lett rajta, de attól kezdve már nem volt többé az, ami. Emlék lehetett volna, régészeti tárgy. Vagy kirakó – ahogy a mozaikok szépen összeállnak, nem kép lesz belőlük, csak a kép darabjainak egésze. Gárdonyi mosdójában törött a korsó. Látják? Géza bácsi kidobná, mert nem lehet vizet hozni benne. És ő tudná, hogy a múltat a könyvek őrzik; a korsók csak vigyázzák.
(Gárdonyi hálószobája)
Mi lehet a harmincasban? A könyvespolcon a Voltaire-összes várja, hogy újra gondozzák, olvassák a sorokat a szemek. A sorozat többi kötete egészen kikímélt, de a harmincas, az elfáradt szegény: megtört, lerongyolódott a ruhája. Mi lehet benne? A Candide? Az Oidipusz? Mi fájt Géza bácsinak, mit szeretett éppen? Kitől remélt megváltást, és kitől kegyelmet? Ha kezünkbe vehetnénk, megtudnánk róla egy titkot. Mert azzá leszünk, amit olvasunk.
(Gárdonyi könyvesszekrénye)
Gárdonyi Géza titkosírással írta a naplóját. Olyan, mintha kép lenne, festmény, jelek a keleti falakon, melyekről nehéz elhinni, hogy jelentenek valamit. Vagy ha jelentenek, mindig mást. Ilyen Géza bácsi titkos naplója is, akárki megnézi, mást olvashat ki belőle. Gárdonyi megírta a Mindenki könyvét, ami valamennyi olvasónak mást mutat. Mert az önnön, saját életéről szól: ott vannak a kudarcok, az örömek, az első forró éjszaka és az utolsó nap reggele is. Ezért egészen nagy szerencse, hogy nem tudjuk elolvasni.
(A titkosírásos naplója)
forrás és fotó: metropol.hu
Megjegyzés küldése