A HÉT EMBERE | Az egri Fiser István fél évszázadnyi munka után „leteszi a lantot”. Szakított szerelmével, a gépjárművezető-oktatással is.
A 67. életévében járó Fiser István éppen strandfocizni indult, amikor kerestem a mostani beszélgetés miatt. Ez a szituáció adta is az első kérdést: tart-e még a testmozgás iránt érzett vonzalma...
– Természetesen – feleli. – Egész életemben két dolog volt rám jellemző: a pozitív gondolkodás és a mozgás. Ez utóbbi döntően a focival és a gombfocival kapcsolatos. Ez ugyan tréfásan hangzik, de nem annyira vicc. Gyerekkoromban a többi sráccal azért jártunk az egyes iskola előtti ócskapiacra, hogy szerezzünk valamilyen magasabb gombot, illetve gombházat, mert kapusnak az volt az igazi.
– Sokan ismerik a megyeszékhelyen, és érezhetően Ön is jól ismeri a várost. Tősgyökeres egri?
– Nem itt születtem, de gyerekkoromtól itt élek. Édesanyám szülésznő, édesapám hentes volt. Édesanyám 92 éves korában, papám korábban ment el. Míg éltek, vicceltem is velük, hogy rokon szakma az övék. Az iskolát vagy öt-hat helyen jártam, mert az édesanyámat gyakran áthelyezték. A 3-as iskolában kezdtem, olyan emberekkel együtt, mint „Pinokkió”, Eger máig jellegzetes figurája. Később jött az akkor éppen összevontan működő egyes és kettes suli, majd Sajókazán tanultam, utána pedig következett a kilences, illetve az akkor még a piacnál lévő épületben működő 212-es ipari tanuló intézet, vagy ahogy a köznyelv hívta: emtéhá. Esztergályos szakmám lett, és a Csepel Autóban dolgoztam először. Általános gépésztechnikusnak is tanultam. A Dobóból szeretném megnevezni két szeretett egykori tanáromat, Mois Klárát és Bérces Lászlót, akik legendásan jó pedagógusok voltak.
– Hogyan vitte a sors az autóvezetők oktatásához?
– Valamikori munkahelyemen, a Heves Megyei Finommechanikai vállalatnál „fertőződhettem” meg. A gyár orvosi műszereket készített, illetve rendelkezett autójavító és -szerelő műhellyel is. Később egyre közelebb a kerültem járművezetéssel kapcsolatos dolgokhoz, például amikor az ATI nevű intézménynél, majd az Autóklubnál ténykedtem. A legutóbbi évtizedekben pedig egyéni vállalkozóként oktattam, ami 20-25 évnyi autósiskolát jelent, ám mára feladtam a dolgot a hihetetlenül sok papírmunka miatt. A gépjárműoktatás ettől még a nagy szerelmem. Azt az elvet vallom, hogy aki bátor, annak van szerencséje. Ez a tanulásra is érvényes olyan módon, hogy aki a nehézségeket képes leküzdeni, az biztosan előre lép. Persze, én még akkor kezdtem, amikor közlekedési lámpa sem volt Egerben, a Széchenyi utcán végigment a kétirányú forgalom. Azóta óriásit fejlődött a közlekedés. Az autóvezetést tanuló emberek viszont nem nagyon.
– Miként jellemezné a fél évszázadnyi, munkával töltött időszakot?
– Mindig a magam ura voltam, beosztott, főnök sohasem. Ki nem tüntettek, meg nem büntettek. S számomra mindenkor első volt a család. A sokaknál tapasztalható rohanást máig nem értem. Időt kell szánni a dolgokra, nem pedig sodródni a felgyorsult világgal és semmire rá nem érni.
– Ha már a családot említette... Milyen is Fiser István családja?
– Tipikusan olyan, mint minden más magyar család: két gyerek van, az egyik diplomás, a másik külföldön dolgozik. Úgy szoktam mondani, hogy a nagyobbik fiam az agyas, a kisebbik az ügyes, az anyu az okos és szorgalmas, én pedig mind a négy vagyok. Persze, akik ismernek, tudják, hogy én így viccelődöm. A két unokámmal való foglalkozás pedig egy imádott programom. Boldizsár iskolás, Domonkos óvodás. Szerencsére egy laza sétányira vannak az intézmények. Megyünk, az ovis elmondja az aznap hallott viccet, én is elmondok egyet, és már otthon is vagyunk.
– Az édesapja egy focipálya gondnoka volt, Ön pedig focipályát épített a Hajdúhegyen. Ezzel aztán lettek gondjai...
– Az volt a baj, hogy pattogott a labda, ami zavart egyeseket. Egerben egyébként nem csupán ilyen apróságok miatt nem működik a futball, hanem azért, mert nincs világítás. A helyzet évtizednyi idő alatt sem javult egy szemernyit sem. Talán majd a sportcentrum, amit a Harmati Péter próbál rendbe tenni. Számomra a sportot a foci jelenti. Most már egyre inkább fejben.
– Amúgy jó helynek tartja Egert?
– Munkám miatt rálátással vagyok a városra, és azt tapasztalom, hogy 4-5 ház utcánként eladó. Jó, épülnek új otthonok is, de mintha mennének el innen az emberek. Elöregedünk, a fiatalok pedig adják el a házakat. Én azt szeretném, hogy ha már külföldön találtak munkát – mint például a fiam is –, visszajönnének.
– Hogyan telnek a nyugdíj évei?
– Számomra minden a család. Feleségemmel már mindketten nyugdíjasok vagyunk. Időnként elugrunk a Tiszabábolnán lévő, vályogból készült parasztházba, amit pihenés céljára használunk. A reggeleimet úgy kezdem, hogy hatkor behozom a postaládából a Hírlapot, és egy jó kávé mellett átlapozom. Úgy soha nem indultam el otthonról, hogy az információkat ne gyűjtsem össze. Egyébként is mindent olvasok, ami a kezembe kerül. Ebbe a képbe beleillik a közgyűlési és parlamenti közvetítések tévébeli megnézése is. És ha már a családunk a téma... Van egy vagány menyem, aki olyan, mintha a lányom lenne, szinte a harmadik gyermekünk. A véleményét nem rejti véka alá, mindent kimond. Ám sokáig akkor sem rúgózunk a dolgokon, ha valamiről nem ugyanazt gondoljuk.
Névjegy:
Név: Fiser István, nyugdíjas gépjárművezető oktató
Született: Sajókaza, 1947
Család: nős, két felnőtt gyermeke és két fiú unokája van
Iskolák: 3-as sz. Általános Iskola; 1-2-es sz. Általános Iskola (mindkettő Eger); Sajókazai Általános Iskola; 9-es sz. Általános Iskola (Eger); 212. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet; Dobó István Gimnázium és Szakközépiskola
Munkahelyei: Csepel Autógyár; Egri Dohánygyár; ATI Egri Iskolája (1975-től); Autóklub Egri Szervezete (1978-tól); vállalkozó (1990-től)
Kedvelt étele: marhahúsos tarhonya
Kedvenc focicsapata: a Zámbóval felálló Újpest
heol.hu
A 67. életévében járó Fiser István éppen strandfocizni indult, amikor kerestem a mostani beszélgetés miatt. Ez a szituáció adta is az első kérdést: tart-e még a testmozgás iránt érzett vonzalma...
– Természetesen – feleli. – Egész életemben két dolog volt rám jellemző: a pozitív gondolkodás és a mozgás. Ez utóbbi döntően a focival és a gombfocival kapcsolatos. Ez ugyan tréfásan hangzik, de nem annyira vicc. Gyerekkoromban a többi sráccal azért jártunk az egyes iskola előtti ócskapiacra, hogy szerezzünk valamilyen magasabb gombot, illetve gombházat, mert kapusnak az volt az igazi.
– Sokan ismerik a megyeszékhelyen, és érezhetően Ön is jól ismeri a várost. Tősgyökeres egri?
– Nem itt születtem, de gyerekkoromtól itt élek. Édesanyám szülésznő, édesapám hentes volt. Édesanyám 92 éves korában, papám korábban ment el. Míg éltek, vicceltem is velük, hogy rokon szakma az övék. Az iskolát vagy öt-hat helyen jártam, mert az édesanyámat gyakran áthelyezték. A 3-as iskolában kezdtem, olyan emberekkel együtt, mint „Pinokkió”, Eger máig jellegzetes figurája. Később jött az akkor éppen összevontan működő egyes és kettes suli, majd Sajókazán tanultam, utána pedig következett a kilences, illetve az akkor még a piacnál lévő épületben működő 212-es ipari tanuló intézet, vagy ahogy a köznyelv hívta: emtéhá. Esztergályos szakmám lett, és a Csepel Autóban dolgoztam először. Általános gépésztechnikusnak is tanultam. A Dobóból szeretném megnevezni két szeretett egykori tanáromat, Mois Klárát és Bérces Lászlót, akik legendásan jó pedagógusok voltak.
– Hogyan vitte a sors az autóvezetők oktatásához?
– Valamikori munkahelyemen, a Heves Megyei Finommechanikai vállalatnál „fertőződhettem” meg. A gyár orvosi műszereket készített, illetve rendelkezett autójavító és -szerelő műhellyel is. Később egyre közelebb a kerültem járművezetéssel kapcsolatos dolgokhoz, például amikor az ATI nevű intézménynél, majd az Autóklubnál ténykedtem. A legutóbbi évtizedekben pedig egyéni vállalkozóként oktattam, ami 20-25 évnyi autósiskolát jelent, ám mára feladtam a dolgot a hihetetlenül sok papírmunka miatt. A gépjárműoktatás ettől még a nagy szerelmem. Azt az elvet vallom, hogy aki bátor, annak van szerencséje. Ez a tanulásra is érvényes olyan módon, hogy aki a nehézségeket képes leküzdeni, az biztosan előre lép. Persze, én még akkor kezdtem, amikor közlekedési lámpa sem volt Egerben, a Széchenyi utcán végigment a kétirányú forgalom. Azóta óriásit fejlődött a közlekedés. Az autóvezetést tanuló emberek viszont nem nagyon.
 |
Fiser István munkája meghatározó részét jelentette a tanulóvezetők
oktatása az utakon. Fotó: Lénárt Márton
|
– Mindig a magam ura voltam, beosztott, főnök sohasem. Ki nem tüntettek, meg nem büntettek. S számomra mindenkor első volt a család. A sokaknál tapasztalható rohanást máig nem értem. Időt kell szánni a dolgokra, nem pedig sodródni a felgyorsult világgal és semmire rá nem érni.
– Ha már a családot említette... Milyen is Fiser István családja?
– Tipikusan olyan, mint minden más magyar család: két gyerek van, az egyik diplomás, a másik külföldön dolgozik. Úgy szoktam mondani, hogy a nagyobbik fiam az agyas, a kisebbik az ügyes, az anyu az okos és szorgalmas, én pedig mind a négy vagyok. Persze, akik ismernek, tudják, hogy én így viccelődöm. A két unokámmal való foglalkozás pedig egy imádott programom. Boldizsár iskolás, Domonkos óvodás. Szerencsére egy laza sétányira vannak az intézmények. Megyünk, az ovis elmondja az aznap hallott viccet, én is elmondok egyet, és már otthon is vagyunk.
– Az édesapja egy focipálya gondnoka volt, Ön pedig focipályát épített a Hajdúhegyen. Ezzel aztán lettek gondjai...
– Az volt a baj, hogy pattogott a labda, ami zavart egyeseket. Egerben egyébként nem csupán ilyen apróságok miatt nem működik a futball, hanem azért, mert nincs világítás. A helyzet évtizednyi idő alatt sem javult egy szemernyit sem. Talán majd a sportcentrum, amit a Harmati Péter próbál rendbe tenni. Számomra a sportot a foci jelenti. Most már egyre inkább fejben.
– Amúgy jó helynek tartja Egert?
– Munkám miatt rálátással vagyok a városra, és azt tapasztalom, hogy 4-5 ház utcánként eladó. Jó, épülnek új otthonok is, de mintha mennének el innen az emberek. Elöregedünk, a fiatalok pedig adják el a házakat. Én azt szeretném, hogy ha már külföldön találtak munkát – mint például a fiam is –, visszajönnének.
– Hogyan telnek a nyugdíj évei?
– Számomra minden a család. Feleségemmel már mindketten nyugdíjasok vagyunk. Időnként elugrunk a Tiszabábolnán lévő, vályogból készült parasztházba, amit pihenés céljára használunk. A reggeleimet úgy kezdem, hogy hatkor behozom a postaládából a Hírlapot, és egy jó kávé mellett átlapozom. Úgy soha nem indultam el otthonról, hogy az információkat ne gyűjtsem össze. Egyébként is mindent olvasok, ami a kezembe kerül. Ebbe a képbe beleillik a közgyűlési és parlamenti közvetítések tévébeli megnézése is. És ha már a családunk a téma... Van egy vagány menyem, aki olyan, mintha a lányom lenne, szinte a harmadik gyermekünk. A véleményét nem rejti véka alá, mindent kimond. Ám sokáig akkor sem rúgózunk a dolgokon, ha valamiről nem ugyanazt gondoljuk.
Névjegy:
Név: Fiser István, nyugdíjas gépjárművezető oktató
Született: Sajókaza, 1947
Család: nős, két felnőtt gyermeke és két fiú unokája van
Iskolák: 3-as sz. Általános Iskola; 1-2-es sz. Általános Iskola (mindkettő Eger); Sajókazai Általános Iskola; 9-es sz. Általános Iskola (Eger); 212. sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet; Dobó István Gimnázium és Szakközépiskola
Munkahelyei: Csepel Autógyár; Egri Dohánygyár; ATI Egri Iskolája (1975-től); Autóklub Egri Szervezete (1978-tól); vállalkozó (1990-től)
Kedvelt étele: marhahúsos tarhonya
Kedvenc focicsapata: a Zámbóval felálló Újpest
heol.hu
Megjegyzés küldése