0

A Bükk-vidék központi részét elfoglaló Bükk-fennsík 7-800 méteres magasságával Magyarország legnagyobb és legmagasabban fekvő fennsíkja. Napsütötte déli határán emelkedő, vonzó sziklaszirtjei, az úgynevezett bükki kövek már messziről látványossá teszik.

Nemcsak a fentről elénk táruló páratlan panoráma, hanem jellegzetes flórája és tájképi szépsége teszik felejthetetlenné.

A Bükki Nemzeti Parkot átszelő, Felsőtárkánytól Lillafüredig vezető vadregényes hegyi szerpentin már önmagában lehetne a Bükk látványossága. A kerékpárosok mellett a tavasszal tömegesen előmerészkedő motorosok is előszeretettel használják.

Egészen a Hereg-rétig emelkedtünk felfelé, ahol rövid ideig csodáltuk a virágpompába öltözött mezőt. A 904 méteres, égbeszökő Három-kő, és magasabb testvére, a Tar-kő lentről nézve még monumentálisabbnak tűnik, alpesi hangulatot kölcsönözve a tájnak. Nem időztünk sokáig, mert a nap már delelőn járt.

Autónkat a bánya-hegyi parkolóban hagytuk, a Három-kő talán innen közelíthető meg legkönnyebben. A B.-A.-Z. Megyei Természetjáró Szövetségnek hála tavasztól őszig menetrendszerinti autóbuszjárattal is elérhető számos bükki turistaútvonal. A parkolóból erdészeti út kanyarog egyre feljebb, de a zöld négyzet ezt kicselezve, egyenesen vezet, kiegyenesítve a kanyarokat. A Bükkre jellemző pontos, jól értelmezhető irányjelző táblák állnak itt a rendelkezésünkre.

Az út kezdetben kissé meredek, az erdészeti munkagépek mély járatokat vájtak az amúgy is nehezebben járható kaptatóba. Egy lovascsapat miatt félreállni kényszerültünk, de így legalább feltűnés nélkül kifújhattuk magunkat. A kis területen ugyan, de több helyen is előforduló telepített lucfenyvesek puha tűlevélszőnyeget varázsolnak a talpunk alá.


A Kis-Kő-hegy nyerge után nyugatra ágazó Török-út a török hódoltság idején az Egert Diósgyőrrel összekötő öszvérútról kapta a nevét. Mi nem erre, hanem kissé kelet felé haladtunk mindaddig, míg a György-tetőn a zöld sáv háromszögre vált. Az öreg bükkös hatalmas termetű szálfái között messzire ellátni. A hegyoldalban vezető ösvény könnyű sétaút, érdemi szintemelkedés nélkül. Úgy 1,5 kilométer után a térkép szerint az Ilus-kút megjelenésére számítottunk, ami kiszáradt, így látványa ugyanúgy elmaradt, mint a szép kilátás. Utánaolvastam, és kiderült, hogy a kút csupán egy időszakos forrás a Kis-és Nagy-kőhát közti nyeregben, ami már a régebbi leírások alapján is csak történeti jelentőségű, megtalálhatatlan.


A csendet csak az alattunk lévő útról felhallatszó motorok berregése, a merengésemet pedig az útra dőlt öles fák zavarták meg. Többnyire ritka az erdő, néhol viszont a cserjék szinte benövik az utat. Az ég kékjének egyre nagyobb szelete alapján azt hittük, hogy már magasan járunk, közel a cél, de újra és újra összezárt felettünk a lombkorona. Az út a jelzett 3,5 kilométer hosszabbnak tűnt. Végre az utolsó fákat is magunk mögött hagytuk, mire a Három-kő előszobájához értünk.


A sziklás-gyepes plató széléhez közeledve a látvány még lenyűgözőbbé vált. Eleinte csak a szemközti hegyek csúcsai kontúrozták a látóhatárt, de a szirt szélén állva, alattunk a Felsőtárkányi-medencével tényleg lélegzetelállítónak hatott. Ez Magyarország 33. legmagasabb csúcsa! Átellenben a Tar-kő, mögötte a Mátra. A szerkezeti okból kialakult bükki kövek a hegység arculatának fontos elemei. A triászkori mészkőformáció fehér kiszögellései hosszabb pihenőre csábítják a túrázókat. Néhányan a sziklákon, páran a fűben telepszenek le. Az időjárás is kedvez egy kis sziesztának.

Elemózsiánk elfogyasztása után a látvánnyal telten folytattuk barangolásunkat a fennsíkon. A kék sáv mentén, a Keskeny-réten át a Zsidó-rétre igyekeztünk. A tizennyolcadik században, az egyre fejlődő iparosodás fűtőanyagigényét kielégítendő, kivágták az itteni bükköst, mely helyett a természet megkapó miliőt varázsolt. A Bükk-fennsík egyik legérdekesebb formátumú része, mely a karsztos felszín mélyedéseinek köszönhető. A töbörök mélyén télen sokszor az átlaghőmérsékletnél is alacsonyabb fagy tapasztalható.

A jellegzetes klímaviszonyok határozzák meg a Zsidó-rét növényvilágát is. Kora tavasszal, amikor már mindenhol színesednek a virágok, itt a hóvirág éppen csak kidugja fejét a hófoltok közül. A fokozottan védett területnek minősített rét száraz gyepéből csak néhány sárga kankalin köszönt ránk. A tavalyi száraz bábakalácsok maradványait is megtaláltuk. A mező délnyugati végén mélyül a Mohos-töbör. Laikus szemmel látványban nem különbözik a környezetétől. A karsztvidék felszínét meghatározó kifejezést eddig nem ismertem, viszont alföldi emberként szinonimája, a dolina, szerepel a szótáramban. Az albertirsai dolina-teljesítménytúra egyre nagyobb népszerűségnek örvend.


A fennsíkon élő barna színű bükki szerecsenboglárkákat a feltűnőbb színű egyéb pillangófajok szorítják háttérbe. Kerestük az ismertetőkben jelzett kosborfajokat is, de nem találtuk őket. Ez nem szegte kedvünket, mert a változatos felszíni formákkal bíró fennsík látványa orchideák nélkül is meggyőző volt. A délutánba hajló nézelődés, fényképezés után visszafelé indultunk. Mivel a zöld háromszög úttal párhuzamos Török-útra a térkép szerint hivatalos átjárás nincs, ezért körtúra helyett ugyanazon az úton ereszkedtünk lefelé.

A hosszú naptól elfáradva, jó érzéssel ültünk vissza az autónkba. Répáshuta felé indulva még egy darabig örömmel szívtuk magunkba a hegyi levegőt.

Szöveg és fotók: dr. Kocsis Tünde

forrás: turistamagazin.hu

Megjegyzés küldése

 
Top