VÉLEMÉNY | A hon polgára méltán véli úgy, bízzák rá, hogy miképpen szeretné leélni az életét.
Téved, aki azt hiszi, kis hazánkban rengeteg olyan ember van, akinek az a szent meggyőződése, hogy magányosan, segítő, szerető, hű és kitartó társ nélkül kell élnie a mindenapjait. A természet nyilvánvaló rendje, hogy olyan kis közösségben éljünk, amelyben fenntartás nélkül tisztelhetjük, imádhatjuk, támogathatjuk, óvhatjuk egymást. Ahol senki máshoz nem kapcsoló bizalmi kötelék tart össze minket. A családban.
Tudja ezt szinte mindenki, ezért is kapja fel a fejét az átlagpolgár, amikor fensőbbségek megdönthetetlennek hitt kinyilatkoztatásokat tesznek arról, mit is kell értenünk a család fogalmán. Leszűkítik a kört kizárólag egy férfi, egy nő és a gyerekeik együttélésére, el nem ismerve más mikroközösségi formát.
Bizonyára e megmásíthatatlannak szánt kitételen elgondolkodtak jó néhányan. Például azon famíliák tagjai, akiket élettani-biológiai tényezők akadályoznak hosszú ideje abban, hogy meghallják a szülőszobán a várva várt gyereksírást. Vagy azok, akik a maguk álmodta csodálatos családban éltek boldogan, mígnem baleset, más tragédia, netán hűtlenség elszakította őket kedvesüktől, s immár magukban kell helytállniuk a kicsik felnevelésében, a csemeték, az unokák segítésében. Eltöprenghetnek e „fönt tett” kijelentéseken azok a nehéz sorsúak is, akik nagyon meggondolandónak tekintik, hogy felelősséggel vállalhatnak-e a mai roppant anyagias, sokszor kilátástalannak tűnő világban jobb életre érdemes utódokat.
Ahány ember, annyi érzés, annyi látásmód. A hon polgára méltán véli úgy, bízzák rá, hogy miképpen szeretné leélni az életét. Ezt ugyanis csakis önmaga tudhatja a legjobban, bárminemű beleszólás nélkül...
Szalay Zoltán
fotó: viragarfoto.hu
a cikk eredeti helye - heol.hu
Megjegyzés küldése