0
A kéktúra tájképileg talán legváltozatosabb kétszáz kilométerén nemcsak a dátumokban volt nagy szórás, de ide esett a leghosszabb és a legrövidebb egynapos táv, sőt az egyetlen autós utazás is.

De hogyan is alakult ki a bejárások ilyen össze-vissza sorrendje? A sorozat mostani, harmadik részéből kiderül!

Ahogy a sorozat első, majd második részéből már kiderült, az Országos Kéktúra bejárása az én esetemben nem indult különösebben ünnepélyesen, és csak sok kirándulással később vált azzá a fontos, nagy kalanddá, ahogy a legtöbb túratársam mindig is jellemezte.

Sőt, az első túrák nagyobbik felére nem is önállóan, hanem távoli ismerősök túráihoz csapódva került sor, és ezek a kirándulások szerencsés módon, mind messze estek egymástól. Eleinte csak a kötöttük tátongó, eleinte akár több száz kilométeres „lyukak” betömése vezérelt, hogy a későbbi kirándulásokat a bejárt szakaszoktól a lehető legtávolabb kezdjem.

De hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ha így folytatom, akkor egyszer majd, az egész út végén, egy évszakokon át véletlenszerűen „ugrálóv” igazán változatos fotóalbum lehet a végeredmény, ahol ráadásul a túrák kezdő- és végpontjain két, egymástól merőben különböző arcát is láthatom a tájnak: ősszel és tavasszal, télen, vagy nyáron... márpedig a kéktúra alapvető célja a vidék minél teljesebb megismerése.

Ezt az elvet gyorsan magamévá téve folytattam az első években a következő túrák tervezését, immár átlagosan havonta egy-egy utazással, mindig az ország előző túrával ellentétes sarkában a legutóbbi, ottani kéktúrázáshoz képest, mindig más évszakban.

Ebben az összefoglaló sorozatban a fentieknek megfelelően, időrend helyett földrajzi sorrendben, keletről nyugat felé haladva, a Zemplén és a Bükk vidéke után, ezúttal Heves és Nógrád tájain tett túrák legfontosabb képei és emlékei következnek.

2012. október: Sirok–Kékestető (36. kirándulás)

A Mátra főgerincének keleti oldalán végighaladó kéktúraszakaszt sokan a „fűrészfogak” megmászásának nevezik, nem alaptalanul: bár a szakasz két végpontja, Kékestető és Sirok között 800 méter a szintkülönbség, az út ennek kétszeresét küzdi le, miközben sorra megmássza a gerinc mentén sorakozó hegycsúcsokat.

Ezzel együtt is természetesen csábító lehetőség lett volna kihasználni a Kékestető gépi magasságát, az oda felvivő, közvetlen budapesti busz formájában, de a korábbi, főleg teljesíténytúrákon szerzett tapasztalatok azt súgták, hogy a hosszú, meredek lejtők megmászásánál rosszabb a rajtuk való leereszkedés, főleg mínusz 1600 m szintkülönbségen át.

Ellenben a tömegközlekedés nemcsak a túra csúcspontján, de lent, Sirokon is kiváló, tehát mindkét végponton kora reggeltől késő estig jönnek-mennek a járatok. Ezek alapján született a döntés, hogy a nem túl hosszú, húsz kilométeres szakaszt inkább felfelé tegyük meg, így „csak” nyolcszáz méter körüli ereszkedést vállalva. Az út elején, még az őszi hegyi reggelekre jellemző köd borította a tájat, de Sirok fölött, már az emelkedő első méterein ígéretes kékség, és fény kezdte beragyogni a tájat...

Kilátás a Nagy-Szár-hegyről 

Rövidesen kiértünk a napfényre, és az út első felében előbb a ködből kiemelkedő szomszédos hegyeket csodálhattuk, majd később, a már feloszlott pára helyén kirajzolódó völgyekben kereshetjük, honnan is indultunk a nap elején.

Közben persze felfelé is folyamatosan gyűltek a méterek, a tervezetten csigalassú tempónak köszönhetően különösebb fáradtság nélkül. Így végül szinte hinni sem akartam a szememnek, amikor a hazánkban már jelentős magasságnak számító hétszáz egynéhány méteres Nagy-Szár-hegyre értünk, ahonnan már több hegyet láttunk magunk alatt, mint felett: hiszen még „csak az előbb” indultunk.

Megérkezés a Kékestetőre 

A terv be is vált, lassan haladva, a településektől egyre távolodva, lentről magasba érkezni, sokkal jobb volt az ellenkező iránynál. Az út végén az éjszakai Kékestetőre érkezés egy nem is várt, elégedett élménnyel koronázta meg a napot.

bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz: turistamagazin.hu

Megjegyzés küldése

 
Top