Mi volna az a dolog, amire az ötéves gyermekem naponta, gond nélkül elaludna? Ha Csukás István ülne az ágya szélére, és ő olvasná fel egy meséjét. Mert nem meseíró volt ő, hanem varázsló – csak egészen hétköznapi álruhában.
Mint mindenkinek, nekem is az igazi, kiapadhatatlan kincsesbányám a saját gyerekkorom, emlékeim, képzeteim, vágyaim, ábrándjaim, tapasztalataim, benyomásaim. Hiszen akkor még valamennyien zsenik voltunk. (…) Nem volt még bekasztlizva számunkra a világ, nem tanultuk meg a mórest, nem csupán olyasfajta szempontoknak akartunk megfelelni, hogy betagozódjunk, hogy megbízható, derék honpolgárok váljanak belőlünk. Evidensek voltak olyan fogalmak, mint a születés, halál, képzelet, tárgyi valóság, hit, tudás, értette egymást ember, állat, növény. Mesélni annyit jelentett, mint birtokba venni a világot.
Az is lehet, hogy elfelejtettem felnőni, és gyerek maradtam… De ez csak önáltatás volna a részemről. Persze hogy sok mindent elvesztettem én is abból a régi nyitottságból, befogadókészségből, szabadságból, amilyen akkor voltam…Sokszor elvert az anyám, és bátran állíthatom, hogy egyetlen alkalommal sem ok nélkül. Biztosan nagy gazfickó lettem volna, ha nem kerülök be a békéstarhosi, akkor legendás zeneiskolába.
Nevelés?!
Nagyon jó, hogy egy gyerek elmegy sportolni, fejleszti az izmait, de ugyanúgy kell edzenie a fejét is. Gyerekként minél többet, mert felnőttként beszűkül a gondolkodás.
Sok gyerek egyszerűen túl van fegyelmezve. (…) Ezért kell a gyerekkornak szabadnak, elevennek, vidámnak és szertelennek lennie. Egy nem létező személyiséget hagyni kell kialakulni. Megmondom őszintén, én a fegyelmezetlen gyerekeket szeretem.
Írni jó
Mesélni ösztönösen tud, mesét írni viszont csak megtanulhat az ember.
A kreativitás érdekelt. Olyat csinálni, ami lehet, hogy nem is olyan jó, de még senki más nem csinált.Nem vagyok az a sírós alkat, talán kétszer sírtam egész életemben, akkor is a kutyáim halála miatt. (…) A múltkor a feleségemmel megnéztük a „Feketeszárú cseresznyét”, ő végigsírta, én viszont, azt hiszem, nem mertem. Lehet, hogy gátlásosabb vagyok annál, mint hogy teljesen szabadjára engedjem az érzelmeimet.
Röhögni nagyon tudok, és merek. Hangosan, tele pofával. Sokszor írás közben azért csukom be a szobám ajtaját, mert félek, hogy furcsákat gondol rólam a család. Írok, és közben fel-felvinnyogok…
bővebben a cikk eredeti helyén olvashatsz: https://nlc.hu/
Megjegyzés küldése