Gárdonyi az Egri csillagokban mély együttérzéssel, csakis a rá jellemző decens módon egy külön fejezetet szán arra, hogy megemlékezzen az egri nőkről.
Az Egri csillagok hősei 1552. október 14-én vívták utolsó csatájukat. A felkelő nap fényében látták, hogy a törökök minden erejüket összevonják, tengerként veszik körül a várat.
Gárdonyi érzékletesen, minden apró részletre kiterjedően bontja ki azt a gondolatot, amit mi csak AZ EGRI NŐK BÁTORSÁGAként emlegetünk. A sebesülteket ellátó asszonyok egy apró ablakon át figyelték a hajnali készülődést, átérezve a nap nem mindennapi jelentőségét, s ha tehették, leborultak a földre és imádkoztak.
Dobó ezen a napon megnyittatta a pincéket, és néhány asszonyra bízta, hogy vigyék szét a szomjat oltó és bátorságot adó italt a férfiaknak. Kedves epizód, hogy Imre deák megtudva, hogy a bor mindenkinek jár, arra biztatja az érkezőket: „hátul a java!” A többi asszonyszemélynek a Tömlöcbástyán és a Földbástyán, Dobó közvetlen közelében akadt dolga. Főzték a vizet, a szurkot és az ólmot, s mivel a katonáknak a viaskodásban nem volt érkezésük átvenni az üstöket, egy idő után maguk vitték azt a falakra és borították a törökökre. Ide futott ki Balogh Balázs apród édesanyja is fia halála után.
Elkeseredetten viaskodott, amíg sajnos egy lándzsa leterítette. Volt, aki forró vízzel loccsantotta szembe a támadóját, akinek kezében marad a szakálla, de olyan is akadt, aki égő fahasábbal támadt az ellenségre. Egyre dühödtebben küzdöttek, megragadták az első kezük ügyébe kerülő fegyvert „s ádáz-dühösen, vércsevijjogással viaskodtak a törökkel. A kendőjük leesett. A hajuk kibomlott. Szoknyájuk ide-oda csavarodik a küzdelemben. De ők nem gondolnak immár asszonyi voltukra: rikoltozva esnek a töröknek.” Ebbe a rettenetbe Vica is bekapcsolódott.
Ekkor már a férje és a vár iránti aggodalom felülírta a kapitánynak tett ígéretét, és belevetette magát a küzdelembe. Utolsó nagy csatáját Jumurdzsákkal vívta. Miután magához tért, a Gergellyel való találkozás örömét megkeserítette az a felismerés, hogy talán örökre elveszítették gyermeküket. Gárdonyinak erre is volt válasza. A két anya találkozása és a gyermekek cseréje nem csak a regény, hanem a magyar irodalom egyik legszebb jelenete is.
„Dobó rátette a kezét a fiú fejére.
- Hogy hínak, fiam?
- Jancsinak.
- Hát a másik neved?
- Bojnemissza.
Dobó az örömtől megrezzenve fordult a Sándor-bástya felé.
- Gergely! Gergely! - kiáltotta. - Fussatok hamar Gergely hadnagy úrhoz.
De már akkor Gergely rohanvást rohant a bástyáról.
- Jancsikám! Jancsikám! - kiáltotta könnyes szemmel.
S majd megette a gyermeket.
- Jer, anyádhoz!
A török asszony tíz körömmel ragadta meg a fiúcskát. Megragadta, mint a sas a bárányt.
- Szelim! - kiáltotta kikarikásodott szemmel. - Szelim!
Látszott rajta, hogy kész széttépni a gyermeket, ha a magáét meg nem kapja.
Egy perc múlva lobogó alsószoknyában sietett Éva a palotából. A feje a homlokán át be volt kötve fehér kendővel, de az arca örömtől piroslott. Kézen futtatta maga mellett a kis török gyermeket. A kis Szelim a szokott török ruhájában volt, s nagy karaj kaláccsal futott Éva mellett.
Mind a két anya kitárt karokkal röppent a maga gyermekéhez.
Az egyik azt kiáltotta:
- Szelim!
A másik azt kiáltotta:
- Jancsikám!
S letérdeltek a gyermekükhöz. Ölelték, csókolták.
S amint a két asszony ott térdelt egymással szemben, egyszer csak összepillantottak, s kezet nyújtottak egymásnak.”
forrás. Király Júlia, facebook oldal
Megjegyzés küldése