Annak a művészi generácziónak, mely a magyar nemzeti festészet megalkotója volt, egyik legnagyobb képviselője halt meg folyó hó 21-én. A művészeti élet eseményeitől meglehetősen távol élt az utolsó két évtized alatt, érezte, látta, hogy a festőket s a közönséget egyaránt más művészi ideálok lelkesítik, mint a melyekre ő esküdött.
Szerény visszavonultságban töltötte aggkora utolsó éveit, távol a ma lármájától, büszke öntudattal tekintve vissza egy önzetlenül a nemzeti kultura szolgálatába állított élet jelentékeny eredményeire, egy pillanatra sem vesztve el hitét azokban az eszményekben, melyek nélkül nagy művészetet nem tudott elképzelni.
A közönség, mely ritkán hallott felőle, mert ő maga soha sem hallatott maga felöl, az utolsó. években feledni kezdte nevét, halála alkalmasint az ő munkásságának értékelésében is egy új kort fog megnyitni, melyben emlékének több elismerés fog jutni mint a mennyi az élőnek jutott
1835-ben született Kolozsvárott kálvinista nemesi családból. Atyja fiatal korában templomi zenész volt, majd az erdélyi kanczelláriánál vállalt hivatalt. Hazafias érzelmei miatt fogságba került, honnan pártfogója, Kovács Miklós erdélyi püspök szabadította ki a keménynyakú kálvinistát, kinek kis gyermekeiről sem feledkezett meg.
Festőnk művészi hajlamai korán kezdtek ébredezni; nyolcz éves korában lerajzolta mar édesanyját, majd nővérét is. Azután nővére leánybarátnői szolgáltak modellül neki, a minek ezek örültek legjobban, mert Kolosvárott akkortájt még nem volt fotográfus. Atyja mérnöknek szánta őt s tizenhat éves korában Bécsbe küldte. A mérnökségből azonban nem lett semmi, a festőakadémiát kezdte látogatni.
.jpg)
Székely Bertalan: Egri nők
/1867/, Magyar nemzeti Galéria, Budapest
1851-ben Bécs már nem volt az a nyugodalmas biedermeier város, mint még tiz évve1 azelőtt, az Európaszerte lejátszódott politikai és társadalmi forrongás szele megcsapta a bécsi társadalom levegőjét is, a minek hatása a művészetre sem maradt el. Az idyllikus hangulatokat az ifjúság lelkében világpolgárias pathos váltotta fel, a kicsinyesen bájos művészet helyett erő, szenvedélyek méltó ábrázolása volt a jelszó.
Az arisztokráczia utazásairól magával hozta a franczia neoclassiczizmus ismeretét, a monumentalitásra törekvő história irány itt is keletkezőben volt. Rahl volt ennek a mozgalomnak theoretikus és praktikus vezére. Székely hozzá járt tanulni. Itt sajátította el a nagyarányú morális és történelmi hangulatra való törekvésnek első elemeit, melynek eredményeit érdekesen tükrözi vissza ebbe az időben festett önarczképe, melyről egy pathetikusan komoly, lelkes fiatalember kutató szeme tekint reánk.
De nemcsak világfelfogás tanult mesterétől, hanem szorgalmasan megtanulta a festés technikáját is, a mellett igen ügyes arczképfestővé képezte ki magát. Első és nem csekély sikere az volt, hogy a hadügyi kormány felmentette a katonai szolgála kötelezettsége alól.
Bécsben szerzett tudását az ötvenes évek vége felé a Dunántul kamatoztatta, különösen Nagykanizsán festegetett főleg arczképeket, de oltárképeket is. Megtakarított pénzén 1859-ben Münchenbe ment, hogy tovább képezze magát. Itt Piloty iskolájában szerezte meg azután azokat az impressziókat, melyek egész életén döntőkké váltak.
Az összeállítás eredeti helye, forrása: Székely Bertalan (1835-1910)
Megjegyzés küldése