Eger városában ma is számos földrajzi név őrzi egy egykor jelentős szerb közösség emlékét: Rác hóstya, Rác templom, Rác kapu, Rác utca vagy éppen a Rác hegy. Ezek a megnevezések arra utalnak, hogy a „rácoknak” nevezett délszláv, főként szerb lakosság egykor meghatározó szerepet játszott a város életében. Történetük a török hódoltság idejére nyúlik vissza, amikor a 17. század közepén már jelen voltak Egerben.
A híres török utazó, Evlia Cselebi is említi az egri szerbeket, akiket „őszinte és egyszerű embereknek” nevezett. A korabeli források szerint sokan közülük a török hadsereg segédcsapataiban szolgáltak, és az egri vár őrségében is jelentős számban voltak jelen bosnyák és szerb zsoldos katonák. Már ekkor megjelentek a szerb egyházközség működésének első nyomai, ami arra utal, hogy vallási és közösségi életük is szervezett volt.
A török kiűzése után sem tűntek el teljesen: egyes feltételezések szerint sokan Egerben maradtak, bár a hiányos anyakönyvi nyilvántartások miatt számuk nehezen követhető. 1690-ben már 40 rác családról tudunk, akik bizonyos kiváltságokat is élveztek, például megtarthatták a török időkben szerzett vagyonukat. Ugyanebben az évben zajlott le a nagy szerb betelepülés, amikor Csernovics Arzén pátriárka vezetésével több tízezer szerb érkezett Magyarországra. Közülük sokan Egerben is letelepedtek.
A 18. század során a szerbek száma növekedett, majd később csökkenni kezdett. 1693-ban már 633 főt írtak össze, 1777-ben 389-et, majd 1784-ben 518-at. A 19. századtól azonban számuk rohamosan fogyott, részben elvándorlás, részben asszimiláció miatt. Érdekes módon neveik között sok magyaros hangzású is megjelent, ami az beolvadás jele volt.
A rácok nemcsak létszámban, hanem gazdaságilag is jelentősek voltak. Kereskedelmük, különösen a borkereskedelem, felülmúlta a magyarokét, és aktívan részt vettek a város gazdasági döntéseiben. Ez a domináns szerep azonban a 18. század végére meggyengült, amikor megerősödött a magyar kereskedőréteg, és komoly verseny alakult ki közöttük.
A szerbek mellett görögök is éltek Egerben, és hosszú ideig békésen osztoztak a görögkeleti egyházközségen. Később azonban konfliktusok alakultak ki köztük, például a templom kezelésével vagy a letelepedés elsőbbségével kapcsolatban. Egy különösen érdekes eset 1752-ben történt, amikor Vitkovics József plébánost alaptalan vádak alapján bebörtönözték. Végül Mária Terézia közbenjárására szabadult ki, miután idős apja és társai Bécsbe utaztak, hogy igazságot kérjenek.
A közösség egyik legmaradandóbb alkotása a szerb templom, amely Szent Miklós tiszteletére épült 1785 és 1799 között. A copf stílusú épület gazdag díszítése és művészi kialakítása a közösség gazdagságát és összetartását tükrözi. A templom építéséhez jelentős adományok érkeztek, köztük görög kereskedők felajánlásai is. Az ikonosztázt görög mester faragta, a festményeket bécsi művész készítette, ami a kulturális sokszínűséget is jól mutatja.
A szerb–görög együttélés ugyan vallási alapon összekötötte a közösséget, de a fenntartási kérdések gyakran vitákhoz vezettek. Ezeket végül 1804-ben egy bizottság rendezte, amely szabályozta az egyház működését, beleértve a papok fizetését is.
A 19. században az egyházközség még élénk életet élt: vallásoktatást szerveztek, gondoskodtak a szegényekről, és az anyakönyveket szerb nyelven vezették. Az egyik legismertebb egri szerb Vitkovics Mihály volt, aki íróként a magyar irodalom történetében is jelentős szerepet játszott.
A 20. századra a szerb közösség szinte teljesen eltűnt Egerből. Az utolsó szerb származású családok egyike az Alexovics család volt, akik még a 20. század közepén is őrizték nyelvüket és hagyományaikat.
Összességében elmondható, hogy a rácok jelentős szerepet töltöttek be Eger történetében. Bár mára szinte teljesen beolvadtak a magyarságba, emlékük tovább él a város neveiben, épületeiben és történelmében.
Az összeállítás eredeti helye, forrása: ráckapu
Megjegyzés küldése