2026 május 4-én Ternyák Csaba megáldja az egykori Kepes Központ épületét, amely ugyanazon a napon új nevet is kap: „Kracker ház” néven működik tovább, utalva Kracker János Lukács örökségére. Ez az esemény azonban jóval több, mint egy egyszerű névváltoztatás vagy tulajdonosi döntés: egy mélyebb kulturális és identitásbeli átalakulás szimbóluma.
Az épület története rétegekből áll. A 18. századi barokk eredet, majd a polgári korszak „Spetz-házként”, később Ifjúsági Házként, végül pedig a kortárs művészeti térként működő Kepes Központ mind hozzátettek valamit Eger kulturális szövetéhez. A Kepes György nevéhez kötődő intézmény különösen fontos szerepet játszott: nemzetközi szinten is jelentős médiaművészeti központként működött, amely a művészet, technológia és társadalmi gondolkodás határterületeit vizsgálta.
Az átnevezés azonban egyetlen történeti réteget emel ki, miközben másokat háttérbe szorít, sőt, részben eltöröl. A „Kracker ház” elnevezés a barokk örökségre helyezi a hangsúlyt, miközben a közelmúlt kortárs művészeti funkciója szinte láthatatlanná válik. Ez a szelektív emlékezet nem pusztán kulturális döntés, hanem hatalmi gesztus is: annak kijelölése, hogy mit tartunk megőrzendőnek, és mit hagyunk feledésbe merülni.
Különösen ellentmondásos a helyzet, hogy az épületben jelenleg az Eszterházy Károly Katolikus Egyetem Képzőművészeti Intézetének kortárs képzése működik. Miközben az oktatás a jelenkori, kritikai és kísérleti művészetre épül, az intézményi identitás egy múltba forduló, egyházi narratívát hangsúlyoz. Ez a kettősség feszültséget teremt tartalom és keret között.
Kracker János Lukács kétségtelenül jelentős alakja az egri barokk művészetnek, de munkássága az egyházi reprezentációhoz kötődik, és nem kizárólag Egerhez. Ezzel szemben Kepes György egy nyitott, nemzetközi és interdiszciplináris szemléletet képviselt. A két név nemcsak két korszakot, hanem két különböző kulturális világképet is jelöl. Az egyik a hierarchikus, vallási keretekhez kötődő művészetet, a másik a szabad, kísérletező gondolkodást.
Az átalakulás folyamata ráadásul nem mentes a konfliktusoktól. A műtárgyak elszállítása, egyes alkotások megsemmisítése, valamint a szakmai közeg tiltakozása mind azt jelzik, hogy a változás nem egy lezárt, konszenzusos folyamat eredménye. Inkább egy olyan átírás, amely egy feldolgozatlan múlt fölé épül.
A jelenség tágabb politikai kontextusba is illeszkedik. A múlt szelektív használata – amelyben bizonyos elemek hangsúlyossá válnak, mások pedig eltűnnek – emlékeztet a Fidesz identitáspolitikai gyakorlatára is. A kulturális emlékezet így nem csupán megőrzés, hanem formálás kérdésévé válik.
Bár az épület ma már magántulajdon, és a névadás jogilag a tulajdonos hatásköre, társadalmi és kulturális értelemben mégis közös örökségről van szó. Eger esetében különösen fontos, hogy az ilyen döntések ne zárják ki a közösségi párbeszédet. Egy épület neve nemcsak megjelöl, hanem értelmez is: kijelöli, hogyan gondolkodunk a múltról és önmagunkról.
A volt Kepes Központ története arra figyelmeztet, hogy a városi terek nem pusztán fizikai helyek, hanem emlékezetünk hordozói. És minden átnevezés egyben választás is: mit őrzünk meg, és mit engedünk eltűnni.
Az összefoglaló eredeti helye, forrása: Megáldva és eltörölve, avagy az egyház újraírja a város kulturális terét
Megjegyzés küldése