Mózes második könyvében az Úr többek közt ezt a parancsot adta: „És mondd el fiaidnak azon a napon”. Igen, el kell mondani, hogy mi is történt Trianonban.
El kell mondani, hogy az első világháborút lezáró békediktátum a 325.411 km² összterületű Magyar Királyság területének 71 százalékát, lakosságának pedig több mint felét elvette. Ami a gazdaságot illeti, a termőföld 61,4 százaléka, a faállomány 88 százaléka, a vasérclelőhelyek 83,1 százaléka, a sóbányák 100 százaléka, az arany és az ezüstbányák 99 százaléka, a széntermelés 65 százaléka, a vas- és acélgyártó kapacitás 60 százaléka, a vasúthálózat 62,2 százaléka, a kiépített utak 64,5 százaléka, az ipartelepek 55,7 százaléka, a hitel- és bankintézetek 67 százaléka került e békének álcázott diktátum, vagy inkább rablás révén a szomszédos országok birtokába. És ezáltal a magyar nemzet harmada, őseink földjén élő 3,2 millió magyar is a határon túlra került.
A diktátum által kijelölt határok színmagyar tömböket, gazdaságilag egységes területeket választottak szét, elzárva Magyarországot számos gazdasági erőforrásától és kulturális központjától, mint például Pozsony, Nagyszombat, Komárom, Kassa, Nagyvárad, Arad, Temesvár, Kolozsvár, Marosvásárhely, vagy Szabadka. Hosszan, nagyon hosszan sorolhatnám az elvett városaink és falvaink listáját.
A trianoni Magyarországon a korábbi nemzeti vagyonának mindössze 38 százaléka maradt. Ráadásul a békeszerződés értelmében még harminc éven keresztül fizethette a jóvátételt is, az úgymond általa okozott háborús károkért. Ezekkel a területi, etnikai és gazdasági változásokkal Magyarország a háborút követő rendezés legnagyobb vesztese lett. Egyetlen európai népet sem sújtottak ilyen békével, csak minket.
Hogyan jutottunk el ide? Hogyan bontakozott ki a romlás virága és teljesedett be Magyarország sorsa?
Hazánkat az első világháború kirobbanásakor alkotmányjogi értelemben nem lehetett önálló államnak tekinteni, hiszen a dualista, vagyis a két, belső jogrendjét tekintve önálló, de kifelé mégis egységes és egy uralkodó által vezetett monarchia részét képezte. Ebből nem csak az következik, hogy nem volt önálló hadviselő fél, de az is, hogy az antanttal semmilyen diplomáciai kapcsolatban sem állt. Még a hadakozásokat 1918. november 3-án lezáró padovai fegyverszünetet is a monarchia, és nem Magyarország nevében kötötték meg.
Ünneplő tömeg a köztársaság kikiáltásakor a Parlament előtt, középen Károlyi Mihály (bajuszos) miniszterelnök a köztársasági elnökké választását hirdető transzparensek előtt, tőle balra Hock János, a Nemzeti Tanács elnöke (A felvétel a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár gyűjteményének reprodukciója)Tíz nappal később azonban az antant képviselőjével Károlyi Mihály már az addigra önállóvá váló Magyarország miniszterelnökeként tárgyalt. A Belgrádban aláírt második fegyverszüneti egyezmény sok mindenben felülírta a padovai megállapodást – természetesen a kárunkra. Az elsőben a magyar hadseregnek az ezeréves határ mögé kellett visszahúzódnia, a másodikban azonban már sokkal hátrább, a Szamos–Beszterce–Maros–Baja–Pécs–Dráva-vonal mögötti pozíciót kellett felvennie. Belgrádban a Felvidék tekintetében hasonló demarkációs vonalat nem állapítottak meg, akkor még ott érvényben maradt az ezeréves határ.
A maroknyi magyar haderőnek Berthelot Vix francia tábornok jegyzékben átnyújtott követelése alapján kellett később a Duna–Ipoly-vonaltól délre visszahúzódnia. Ennek köszönhetően foglalták el a csehek Észak-Magyarországot, amit a Tanácsköztársaság ellentámadása révén majdnem teljesen visszafoglaltunk, de aztán az antant erős diplomáciai fenyegetése miatt a vöröscsillagos magyar katonák feladták a visszafoglalt területet, abban bízva, hogy majd a béketárgyalásoknál erről is igazságos döntés születik.
Katonák a Vörös Hadsereg I. hadtestparancsnokságán Cegléden. A felvétel készítésének napja ismeretlen (Fotó: MTI/reprodukció)A helyzet kulcsa a belgrádi konvencióban, vagyis az antanttal megkötött második fegyverszüneti megállapodásban van, amely az ország katonai erejét megtörte, hat gyalogos és két lovashadosztályra korlátozta. Ez azért nagyon fontos, mert Magyarország ütőképes haderő híján már nem tudta megvédeni önmagát akkor, amikor hazánkra egyszerre három szomszédja is rátört. A belgrádi egyezmény azt is előírta: Magyarországnak „szükség esetén” meg kell engednie az antant csapatainak, hogy a területén átvonulhasson, a kiürített országrész közigazgatása azonban továbbra is a magyar kormány kezében maradhatott.
Budapest, 1919. augusztus eleje. A román királyi hadsereg katonái az Oktogonnál, akik az antant tilalma ellenére bevonultak Budapestre és elkezdték lefegyverezni az ott állomásozó helyőrséget és munkászászlóaljakat. A felvétel készítésének pontos dátuma ismeretlen, Budapest, 1919. augusztus eleje (Fotó: Nemzeti Fotótár)A fegyverszüneti megállapodás mégsem jelentette azt, hogy hazánk és az antant között létrejött a kétoldalú, nemzetközi jog talaján álló diplomáciai viszony. A két fél között a kapcsolat katonai missziók formájában zajlott, melyeket célirányosan, egy bizonyos feladat elvégzésére küldtek Budapestre. A Tanácsköztársaság bukása után, 1919 őszén érkezett delegációt például azzal a feladattal bízták meg, hogy hozza létre azt, az úgynevezett koncentrációs kormányt, amelyet a győztesek majd meghívnak a párizsi békekonferenciára. A határok kérdése azonban addigra lényegében már eldőlt, azt rólunk, de nélkülünk döntötték el a béketárgyaláson, amelyre meg sem hívtak bennünket, s a koncentrációs kormány felállítását csak azért szorgalmazta az antant, hogy legyen, aki kijelöli a békefeltételeket átvevő és aláíró delegációt. Ennek volt Apponyi Albert a vezetője.
Gróf Apponyi Albert, a magyar békedelegáció vezetője, aki a békediktátum tartalmának ismeretében lemondott a tisztségről (Fotó: Wikipedia)A Párizsba küldött hatvanhat fő alkotta delegáció tagjai között két, későbbi miniszterelnököt is találunk: Bethlen Istvánt és Teleki Pált. A magyar küldöttek felkészülve mentek Párizsba. A nemzetközi hírű földrajztudós Teleki Pál például már 1918 őszétől dolgozott a később „vörös térképként” (carte rouge) emlegetett munkáján, amely a Magyar Királyság 1910-es nemzetiségi adatai alapján a népességet a népsűrűség figyelembevételével ábrázolta. Nevét onnan kapta, hogy a magyar nemzet szállásterületét vörös színnel jelölte. A magyar delegáció felkészülését az is segítette, hogy 1920 elején már ismert volt a német, osztrák és bolgár béke szövege, amelyet elemeztek és megállapították, hogy számos cikkelye azonos.
Ez alapján pedig sejteni lehetett, hogy számunkra is hasonlókat írnak majd elő a háború győztesei.
A magyarok 1920. január 5-én indultak a budapesti Keleti pályaudvarról. Párizsban hűvösen fogadták a delegációt, mindenben éreztették, hogy legyőzött vesztesként tekintenek rájuk. A francia főváros egyik külvárosában jelölték ki a szállásukat, mozgásukat korlátozták, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy a szállodájuk kertjét csak előzetes bejelentés és jóváhagyás után, detektívek hadának kíséretében hagyhatták el. Meg akarták akadályozni, hogy bárkivel is találkozhassanak. Gyakorlatilag foglyok voltak. A magyar delegáltak közvetlenül a megérkezésük után, már január 8-án átadták a megbízólevelüket, amit az antant csak január 14-én fogadott el. Ez azért lényeges, mert a győztesek a béketervezet szövegét a magyarok várakoztatása alatt véglegesítették. Az Apponyi vezette delegáció észrevételeit ezért már csak formai okok miatt sem tudta figyelembe venni az antant, hiszen az már egy kész, véglegesített szöveget véleményezett.
Apponyi Albert 1920 január 15-én átveszi a békediktátum szövegét (Forrás: Wikipedia)A békefeltételeket a magyar küldöttség 15-én kapta kézhez. Apponyi Albertnek kevesebb, mint 24 óra alatt kellett felkészülnie a 364 paragrafust tartalmazó vaskos szövegből annak érdekében, hogy január 16-án Magyarország nevében a francia mellett angol és olasz nyelven is el tudja mondani az észrevételeit.
Ezt a beszédjét hívja az utókor trianoni védőbeszédnek.
Apponyi Albert szövegét lehozta a nemzetközi sajtó is, így arról idehaza is értesültek az emberek. Hiába volt a felfokozott várakozás, ami abból eredt, hogy Lloyd George brit miniszterelnök megértőnek tűnt a magyar álláspont irányában, a január 15-én átvett szöveget csupán néhány adminisztratív kérdéskörben változtatták meg, a módosítások érdemi ügyekre nem terjedtek ki.
A Külügyminiszterek és Nagykövetek Tanácsa március 8-án megtartott londoni ülésén tárgyalta utoljára a magyar határok ügyét. Budapestre küldött levelükben azt írták: „lehetséges, hogy egy helyszíni vizsgálat bebizonyítja majd a békeszerződésben vett határok egyes pontokon való megváltoztatásának szükségességét. (…) Ebben az esetben a szövetséges és társult hatalmak hozzájárulnak ahhoz, hogy a szövetség tanácsa, ha a tekintetbe jövő felek egyike azt kívánta, felajánlhassa jó szolgálatait az eredeti határok békés úton való kiigazítására, ugyanazon feltételek mellett, azokon a helyeken, ahol egy határbizottság valamely változtatást kívánatosnak tartott…”
A budapesti kormány úgy dekódolta az üzenetet, hogy a levélben megcsillantott korrekcióra csak a békefeltételek aláírása után kerülhet sor, hiszen a határmegállapító bizottságokat csak azt követően lehet felállítani, hogy megszületik az új, hivatalos államhatár. Ez pedig ugyancsak nyomós érv volt amellett, hogy a magyar kormány fogadja el a békeszerződés szövegét. A Nagykövetek Tanácsa később úgy döntött, hogy a márciusi levél ezen részét magukra nézve tárgytalannak tekintik. Ezt azonban nem közölték Budapesttel.
A Teleky-féle „vörös térkép”, amely vörös színnel jelöli a magyar etnikum által lakott területet (Forrás: Wikipedia)A békeszerződés első része a Nemzetek Szövetségének alapokmányát tartalmazta, a második Magyarország új, kijelölt határait, a harmadik pedig a szomszédos országokkal szembeni kötelezettségeit rögzítette, az ötödik a katonai megkötéseket, a hatodik a hadifoglyokkal, a hetedik a háborús bűntettekkel, a nyolcadik és kilencedik pedig a jóvátétellel foglalkozott.
Az aláírás helyéről és időpontjáról szóló döntést a Nagykövetek Tanácsa május 22-én hozta meg. Másnap minderről jegyzékben tájékoztatták Budapestet, amely arra is kitért, hogy a békeszerződést a magyar kormány egy vagy több tagjának kell aláírnia, akiknek legkésőbb június 2-áig meg kell érkezniük Versailles-ba. A szerződést végül a lényegében erre az aktusra kinevezett Simonyi-Semadam Sándor kormányának küldöttei, Drasche-Lázár Alfréd rendkívüli követ és Benárd Ágost, népjóléti miniszter írták alá, 1920. június 4-én.
Az aláírás pillanatában a megmaradt Magyarországon az összes templom harangja megkondult. Az emberek megálltak az utcán és könnyes szemmel, némán tiltakoztak a diktátum ellen.
(Fotó: Trianon-emlékmű, Hatvan, Kazinczy utca (köztérkép)Mintegy 3,3 millió magyar rekedt kívül az új magyar állam határain. A magyar nemzetiségűek lélekszáma az elcsatolt területeken az 1910-es népszámlálás alapján:
- a ma Szlovákiához tartozó területen 884 000 fő, vagyis a helyi lakosság harmada,
- Árva vármegye és Szepes vármegye Lengyelországhoz került részein 1000 fő, vagyis a helyi lakosság 1,2 százaléka,
- ma Romániához tartozó területen: 1 662 000 fő, ami a helyi lakosság harmada,
- ma Szerbiához tartozó területen: 420 000 fő, a helyi lakosság közel harmada,
- ma Ukrajnához tartozó területen: 183 000 fő, a helyi lakosság harmada,
- Horvátországban: 121 000 fő, a helyi lakosság 3,5 százaléka,
- ma Szlovéniához tartozó területen: 20 800 fő, a helyi lakosság 1,6 százaléka,
- ma Ausztriához tartozó területen Burgenlandban: 26 200 fő, a helyi lakosság mintegy tíz százaléka,
- Fiume városában (ma Horvátország része): 7000 fő, a helyi lakosság 24 százaléka
Ha valami egységbe forrasztotta a magyar társadalmat, akkor az a diktátum elutasításának gondolata volt. Politikai nézetre, vagy társadalmi helyzetre való tekintet nélkül mindenki azt érezte, hogy a magyarsággal égbe kiáltó igazságtalanság történt. Juhász Gyula Trianon című versében ezt az érzést fogalmazta meg:
„Nem kell beszélni róla sohasem,
De mindig, mindig gondoljunk reá.
Mert nem lehet feledni, nem, soha,
Amíg magyar lesz és emlékezet,
Jog és igazság, becsület, remény,
Hogy volt nekünk egy országunk e földön,
Melyet magyar erő szerzett vitézül,
S magyar szív és ész tartott meg, bizony.
Egy ezer évnek vére, könnye és
Verejtékes munkája adta meg
Szent jussunkat e drága hagyatékhoz.”
Forrás. hirado.hu
Megjegyzés küldése