A Bükk erdeinek történetét nemcsak a hegyek, a fák és a régi települések őrzik, hanem azoknak az embereknek az emlékezete is, akik generációkon keresztül az erdőből éltek. Favágók, fuvarosok, szénégetők és mészégetők dolgoztak a hegyvidéken, ahol a megélhetéshez különleges szaktudásra, kitartásra és rendkívüli fizikai erőre volt szükség. A mai Bükkszentkereszt, az egykori Újhuta, valamint a szomszédos Répáshuta múltja szorosan összefonódott ezekkel a mesterségekkel. Az erdei munka egykor egész családok életét határozta meg, a szekerek pedig a hegyek és a környező települések közötti kereskedelem nélkülözhetetlen eszközei voltak.
Amikor az erdő biztosította a megélhetést
Újhuta lakosságának jelentős része a 19. század második felében és a 20. században is az erdőgazdálkodáshoz kapcsolódó munkákból élt. A hegyvidéki településen kevés volt a mezőgazdasági művelésre alkalmas földterület, ezért a helyiek számára a fakitermelés, a fafeldolgozás, a szénégetés és később a mészégetés jelentette a legfontosabb kereseti lehetőségek egyikét.
A történeti feldolgozások szerint az erdei munkások aránya egyes időszakokban a kereső népesség 30–40 százalékát is elérte. A korabeli statisztikák azonban gyakran mezőgazdasági munkásként tartották nyilván őket, mert az erdőgazdálkodást a mezőgazdasághoz sorolták.
Az erdő nem csupán munkahely volt. A fákból építőanyag, tüzelő és faszén készült, a mészkőből égetett mész pedig a környező falvakban és városokban talált vásárlókra. A kitermelt anyagok elszállításában a fuvarosoknak meghatározó szerepük volt.
Hetek az erdőben – a favágók mindennapjai
A fakitermelés az egyik legnehezebb fizikai munkának számított. A favágók gyakran hétfőn indultak el otthonról, és csak szombaton tértek vissza családjukhoz.
Az erdőben ideiglenes kunyhókat építettek. Ezeket részben a földbe mélyítették, falukat faágakból és kéregből alakították ki, tetejüket pedig földdel fedték. A kezdetleges szállások védelmet nyújtottak az időjárás ellen, de a téli hideg és a nedvesség így is megnehezítette az ott tartózkodást.
Ha a munkaterület különösen messze volt a falutól, a favágók hosszabb ideig is távol maradtak. Ilyenkor a családtagok, elsősorban az asszonyok gondoskodtak az élelmiszer-utánpótlásról. Száraz tésztát, burgonyát és szalonnát vittek az erdőbe.
A favágók általában kettesével dolgoztak. A fák kidöntését nagyfűrésszel végezték, majd a törzseket legallyazták, feldarabolták és szállításra előkészítették.
A helyiek által használt nagyfűrész szlovák eredetű elnevezése a velka pila volt. A döntőfejszék hosszabb éllel készültek, mint sok mai fejsze, nyelükhöz pedig bükk- vagy gyertyánfát használtak. A gallyazáshoz és a daraboláshoz különleges, hosszú élű, ormányos baltát alkalmaztak.
A fuvarosok nélkül megállt volna a munka
Megrakják az ekhós (sátras) szekeret
A kitermelt fa önmagában még nem jelentett eladható árut. A rönköket, a tűzifát és a feldolgozott termékeket el kellett juttatni az erdei rakodóhelyekre, a településekre vagy a vásárlókhoz.
Ebben a fuvarosok munkája nélkülözhetetlen volt.
A Bükk meredek, kanyargós útjain a lovas szekerek vezetése komoly tapasztalatot kívánt. A fuvarosnak ismernie kellett az útviszonyokat, a lovak teherbírását, a biztonságos rakodás módját és a különböző évszakok veszélyeit.
A meredek lejtőkön különösen fontos volt a rakomány megfelelő elhelyezése és a szekér fékezése. Egy rosszul megválasztott útvonal vagy egy megcsúszó rakomány súlyos balesetet okozhatott.
Az ekhós, vagyis fedett szekér a régi közlekedés egyik jellegzetes járműve volt. A fedett kialakítás az utazók és bizonyos szállított javak védelmét szolgálta.
A fuvarozás jelentősége messze túlmutatott a fa elszállításán. A mészégetők termékeit is el kellett juttatni a vásárlókhoz, ami rendszeres kapcsolatot teremtett a hegyvidéki falvak és a környező települések között.
A szénégetők különleges mestersége
Szénégető boksa
A Bükk másik jellegzetes erdei foglalkozása a faszénégetés volt. Ez a mesterség különleges tudást követelt, mert a fát nem egyszerűen elégették, hanem korlátozott oxigénellátás mellett alakították faszénné.
A hagyományos szénégetés egyik legfontosabb építménye a boksa volt.
A gondosan összeállított farakást földdel és más takaróanyaggal fedték be, majd ellenőrzött körülmények között izzították. A folyamat során a szénégetőnek figyelnie kellett a levegő bejutását, az izzás előrehaladását és a füst jellegét.
A megfelelő hőmérséklet és levegőellátás fenntartása alapvető volt. Ha túl sok oxigén jutott a boksába, a fa eléghetett, ha pedig a folyamat nem haladt megfelelően, a kész faszén minősége romolhatott.
A történeti források szerint Répáshután különösen jelentős szerepet töltött be a szénégetés, míg Újhután fokozatosan a mészégetés került előtérbe.
A két település eltérő szakosodásának pontos okát a helytörténeti feldolgozás sem tudta egyértelműen megállapítani.
A faszén fontos tüzelőanyag volt, különösen ott, ahol magas hőmérsékletre és jól szabályozható égésre volt szükség. A mesterség így az erdei gazdálkodást a kézműiparral és a korabeli ipari tevékenységekkel is összekapcsolta.
Favágóbandák, keresetek és családi vállalkozások
A két világháború között a fakitermelés egyik jellegzetes munkaszervezeti formája a favágóbanda volt.
A munkások gyakran ugyanabból a faluból érkeztek, és közösen vállaltak munkát. A csapat vezetője, a bandagazda tárgyalt a megbízóval, megállapodott a feltételekről, megszervezte a munkát, és gondoskodott a szállás kialakításáról.
A munkások jellemzően a kitermelt famennyiség után kapták fizetésüket. A történeti visszaemlékezések szerint egy favágó napi teljesítménye öt-hat űrméter fa is lehetett.
Fontos különbség, hogy az űrméter a rakott fa térfogatára vonatkozik, amely a fadarabok közötti hézagokat is tartalmazza, ezért nem azonos a tömör faanyag köbméterével.
A korabeli adatok szerint a két világháború között egy köbméter kitermelt fa után 80 fillért is fizethettek, egy ügyes favágó pedig havonta akár 50 pengőt kereshetett. Ez az összeg a korabeli mezőgazdasági napszámhoz képest kedvező jövedelmet jelenthetett.
A munka ugyanakkor rendkívül megterhelő és veszélyes volt.
A családok egy része többféle foglalkozást kapcsolt össze. A téli fakitermelést tavasszal és nyáron mészégetés, majd fuvarozás követhette. Így a kereseti lehetőségek nem korlátozódtak egyetlen évszakra.
A helytörténeti visszaemlékezések olyan családokról is beszámolnak, amelyek az erdei munkából, a mészégetésből és a fuvarozásból származó jövedelemből saját házat és istállót tudtak építeni.
A mészégetés Újhuta egyik meghatározó mestersége lett
Rakodó meszesek
A mészégetés különösen fontos szerepet játszott Újhuta, a mai Bükkszentkereszt gazdasági életében.
A mész előállításához mészkőre és jelentős mennyiségű tüzelőanyagra volt szükség. A kő kitermelése, az égetőhelyre szállítása és a kemence működtetése sokszor egy család vagy munkaközösség összehangolt tevékenységét kívánta meg.
A mészégetés általában tavasztól őszig tartott, így jól kiegészíthette a téli fakitermelést.
A mészkő égetésekor magas hőmérsékleten égetett mész, vagyis kalcium-oxid keletkezik. Ebből víz hozzáadásával oltott mész állítható elő, amelyet hagyományosan építkezéseknél, vakoláshoz és meszeléshez is használtak.
A meszesek a kész terméket szekerekre rakták, és a környező településeken értékesítették.
A fuvarozás tehát nem egyszerűen a mészégetés utolsó munkafázisa volt, hanem az értékesítés alapfeltétele.
A hegyekben előállított mész csak akkor biztosíthatott megélhetést, ha a kész termék eljutott azokhoz, akik megvásárolták.
A mészégetőnek ezért nemcsak az égetéshez kellett értenie. A szállítás, a kereskedés és a vásárlókkal kialakított kapcsolatok szintén hozzátartoztak a mindennapjaihoz.
A hegyvidéki mesterségek és a kocsigyártás kapcsolata
A Róth-féle kocsigyár munkásai, 1900 körül
A hagyományos fuvarozás elképzelhetetlen lett volna megfelelő szekerek és kocsik nélkül.
A kocsigyártás önálló mesterségként kapcsolódott a közlekedéshez, a mezőgazdasághoz és az áruszállításhoz. A kerekek, tengelyek, kocsiszekrények és vasalatok elkészítése különböző szakemberek együttműködését kívánta meg.
A bognárok elsősorban a járművek fa alkatrészein dolgoztak, a kovácsok pedig a vasalatokat és más fémszerkezeteket készítették.
A Róth-féle kocsigyár munkásait ábrázoló, 1900 körüli fénykép ennek a kézműves-ipari világnak az emlékét őrzi.
A felvétel a kocsigyártás történetét szemlélteti, de önmagában nem bizonyít közvetlen kapcsolatot a gyár és a bükki fuvarosok között.
A korabeli közlekedésben a megfelelő jármű kiválasztása nagy jelentőséggel bírt. Más kialakításra volt szükség személyszállításhoz, mezőgazdasági munkához, nehéz faanyagok vagy építőanyagok fuvarozásához.
A bükki erdei utak különösen próbára tették a járműveket, ezért a karbantartás, a kerékjavítás és a vasalatok megfelelő állapota a biztonságos munkavégzés része volt.
Így készítették a meszet az erdei gödrökben
A hagyományos mészégetés egyik jellegzetes formája a földbe mélyített mészgödör használata volt.
A történeti leírás szerint először az uradalmi erdész jelölte ki azt a területet, ahol az égetéshez szükséges tüzelőfát ki lehetett termelni.
Az égetőgödröt ennek közelében alakították ki, hogy a fa szállításával járó munkát csökkentsék.
A gödör helyét karó és zsinór segítségével jelölték ki. A kör átmérője rendszerint 280–300 centiméter volt, mélysége pedig megközelíthette a három métert.
A gödör kialakítása után következett a mészkő elhelyezése, a tüzelés előkészítése és a hosszú, folyamatos figyelmet igénylő égetési folyamat.
Egy helyszínen gyakran csak egy-két alkalommal égettek meszet. Amikor a közelben rendelkezésre álló tüzelőanyag elfogyott, újabb helyet kerestek, és új gödröt készítettek.
Ez a munkamódszer jól mutatja, milyen szorosan függött a mészégetés a helyben elérhető természeti erőforrásoktól.
Mi maradt meg ebből a világból napjainkra?
A Bükk településeinek gazdasági és társadalmi élete a 20. század folyamán jelentősen átalakult.
A hagyományos kézi fakitermelés szerepét fokozatosan gépesített munkafolyamatok vették át. A lovas fuvarozás helyét nagyrészt tehergépjárművek foglalták el, a korábbi erdei mesterségek pedig elveszítették egykori meghatározó gazdasági jelentőségüket.
A változás azonban nem jelentette a helyi hagyományok teljes eltűnését.
Bükkszentkereszt és Répáshuta múltjában ma is fontos helyet foglal el az erdei munkások, mészégetők, szénégetők és fuvarosok öröksége. A települések története, a családi emlékezet és a fennmaradt néprajzi leírások egyaránt őrzik ennek a világnak az emlékeit.
A mai erdőgazdálkodás már más műszaki, munkavédelmi és természetvédelmi feltételek között működik. A Bükk jelentős területei a Bükki Nemzeti Parkhoz tartoznak, ahol a természetvédelmi szempontok meghatározó szerepet játszanak a területhasználatban.
A múlt megismerése ezért ma már nemcsak gazdaságtörténeti érdekesség, hanem a táj kulturális örökségének megértéséhez is hozzájárul.
A fuvarosok és erdei munkások öröksége
A Bükk régi világában a favágó, a szénégető, a mészégető és a fuvaros munkája egymásra épült.
A favágó kitermelte a fát, a szénégető tüzelőanyagot készített belőle, a mészégető a környék mészkövét hasznosította, a fuvaros pedig gondoskodott arról, hogy a termékek eljussanak a vásárlókhoz.
Ezek a mesterségek nem csupán munkalehetőséget jelentettek. Meghatározták a családok mindennapjait, a települések gazdasági kapcsolatait és az erdei élet rendjét.
A régi fényképek különösen értékesek, mert olyan munkafolyamatokat és eszközöket mutatnak meg, amelyekkel ma már ritkán találkozhatunk.
Az ekhós szekér, a szénégető boksa, a meszesek rakodása és a kocsigyár munkásainak csoportképe együtt idézi fel azt a korszakot, amikor a kétkezi munka és a szállítás jelentette a bükki települések megélhetésének egyik alapját.
A Bükk erdei ma is körülveszik Bükkszentkeresztet és Répáshutát. A régi mesterségek nagy része azonban már elsősorban a helytörténeti és néprajzi emlékezetben él tovább.
A hegyek között egykor valóban nagy becsülete volt annak, aki ismerte az erdei utakat, értett a lovakhoz, és a legnehezebb rakományt is biztonságosan célba tudta juttatni.
Nem véletlenül maradt fenn a találó megfogalmazás: a Bükkben a fuvaros az úr.
Források
A Bükkben a fuvaros az úr – Minden, ami Eger, 2025
A Bükkben a fuvaros az úr – Száz magyar falu könyvesháza, Bükkszentkereszt, Arcanum