Eger Kossuth Lajos utcájának egyik legimpozánsabb műemléke a Megyeháza, amelynek története a 18. század közepére, Heves vármegye közigazgatásának átalakulásához vezet vissza. Az épület nem csupán a vármegye egykori hatalmát és tekintélyét jelképezte, hanem a kor kiváló építészeinek, szobrászainak, asztalosainak és kovácsmestereinek tudását is megőrizte.
A történet egyik legérdekesebb szereplője Barkóczy Ferenc egri püspök és főispán volt, aki nemcsak az építkezés kezdeményezőjeként, hanem jó üzleti érzékkel rendelkező egyházi vezetőként is szerepet játszott a megyeháza megszületésében. A régi Fekete Sas fogadó telkének értékesítése és a szomszédságában felépített Oroszlánhoz címzett szálloda jól mutatja, hogy a püspök az építkezésben nemcsak reprezentációs lehetőséget, hanem gazdasági alkalmat is látott.
Miért volt szükség új megyeházára?
1747 decemberében Heves vármegye közgyűlése fontos döntést hozott: elhatározták, hogy állandó székházat építenek Egerben. A döntés mögött nagyon is gyakorlati problémák húzódtak meg. A vármegyei hivatalok addig nem rendelkeztek közös épülettel, a tisztviselők saját otthonukban fogadták az ügyfeleket, és ott intézték a hivatalos ügyeket is. A dokumentumokat több különböző helyen őrizték, a közgyűléseket pedig rendszerint a püspöki palotában tartották.
A főnemesség jelentős része inkább Gyöngyöshöz kötődött, ahol saját kúriákat tartott fenn. A megyei élet szervezetlensége miatt egyre sürgetőbbé vált egy olyan központ létrehozása, amely méltó körülményeket biztosít a közigazgatásnak, a közgyűléseknek és a levéltárnak.
A megfelelő helyszínt az Urak utcájában, a püspöki tulajdonban álló Fekete Sas fogadó telkén találták meg. Barkóczy Ferenc 2000 forintot kapott a területért, amelyet nem hagyott egyszerűen parlagon heverni: a leendő megyeháza szomszédságában felépíttette az Oroszlánhoz címzett szállodát. Arra számított, hogy a vármegyei ügyintézés miatt Egerbe érkező nemesek és hivatalos vendégek rendszeresen igénybe veszik majd a szálláshelyet.
Bécsi építész, egri mesterek és gondosan vezetett építkezés
A megyeháza tervezésével a bécsi építészt, Matthias Franz Gerlt bízták meg. Az építési munkálatok felügyeletét Szentgyörgyi János szolgabíró látta el, aki határozottan irányította az egymással párhuzamosan folyó munkákat.
Az építkezés előkészítése és az anyagbeszerzés már 1748-ban megkezdődött. Ebben az évben helyezték el az alapkövet. A korabeli számadások még az ehhez kapcsolódó kisebb kiadásokat is megőrizték: az alapkőbe kerülő réztábláért két forintot, a szöveg bevéséséért hat forintot fizettek.
A munkálatok 1749-ben nagy lendülettel folytatódtak. A falak építésén dolgozó pallér és kőművesei 1239 forintot kaptak, Gerl Mátyás pedig évi 100 forintos tiszteletdíjban részesült. Ugyanebben az évben jelent meg az építkezés számadásaiban Weintgartner Lipót pesti ácsmester neve is, akinek 500 forint előleget utaltak ki.
A felhasznált kőanyag jelentős része a deméndi püspöki kőbányából érkezett. Az építkezésben több helyi és külföldről érkezett szakember vett részt. A munkák során különösen nagy figyelmet fordítottak arra, hogy a megyeháza ne csupán hivatalos rendeltetésének feleljen meg, hanem megjelenésével is kifejezze a vármegye és az építtető főpap rangját.
Singer Mihály szobrász és a megyeháza díszítése
Barkóczy Ferenc nem elégedett meg azzal, hogy az épület egyszerűen betöltse hivatali szerepét. Azt szerette volna, hogy a megyeháza a kor művészi igényeinek megfelelő, reprezentatív középület legyen. Ehhez egri művészek segítségét is igénybe vette.
Közéjük tartozott Singer Mihály egri szobrász, akit a püspök különösen nagyra becsült. A megyeháza belső berendezésének kialakításában is fontos szerepet kapott. A levéltári bútorzatot díszítő, testőrcsákós, kardos puttófigurák az ő munkáját dicsérték. Ezek az aranyozott, játékos részletek egészen 1954-es pusztulásukig az épület különleges értékei közé tartoztak.
A külső homlokzat kialakítása 1750 körül már előrehaladott állapotban volt. A tetőzetre kerülő díszgomb festéséért 33 forintot fizettek. Az épület kétemeletes utcai homlokzata ekkor már jól érzékelhetően kirajzolódott.
Gerl Mátyás 1752-ben kapta meg utolsó tiszteletdíját, de a belső munkálatok még évekig folytatódtak. 1753-ban már Bécsben készíttették a kályhákat, amelyeknek nemcsak a helyiségek fűtését kellett biztosítaniuk, hanem a korabeli reprezentációs igényeknek is meg kellett felelniük.
1755-ben az asztalosmunkákért fizettek jelentősebb összeget. Ekkorra kerülhettek helyükre az ablakok, a faragott tölgyfaajtók és a levéltár berendezési tárgyai is.
Fazola Henrik és a világhírű kovácsoltvas kapuk
A megyeháza legismertebb művészeti értékei kétségtelenül Fazola Henrik kovácsoltvas alkotásai. A Würzburgból származó, kivételes tehetségű mester Barkóczy Ferenc hívására érkezett Egerbe, és 1759-től dolgozott a megyeháza vasdíszein.
A munkákban korábban Hofner János lakatosmester is részt vett, majd Fazola Henrik vette át a különleges kovácsoltvas szerkezetek elkészítését. 1761-ig dolgozott az épületen.
A főbejárat feletti félköríves világítórács, valamint a kapualjban található két kovácsoltvas kapu a magyarországi rokokó vasművesség kiemelkedő alkotása. A mester olyan könnyed, növényi indákat, leveleket, virágokat és szőlőfürtöket idéző formákat alakított ki a kemény vasból, amelyek szinte csipkeszerű hatást keltenek.
A főbejárat fölötti díszrács aranyozott allegorikus alakjai a Hit, a Remény és a Szeretet jelképei. A kapualj két oldalán található díszkapuk közül a címeres kapu az eredeti helyén maradt, míg a szőlőfürtös kapu eredetileg az épület második emeletén, az ülésterem és a lépcsőház között állt.
A szőlőfürtökkel és növényi motívumokkal gazdagon díszített kapu különösen jól érzékelteti Fazola Henrik művészi fantáziáját. Munkái nem egyszerű épületlakatos-szerkezetek: a vasat önálló művészi kifejezőeszközzé formálta.
A megyeháza kovácsoltvas remekművei ma is Eger legismertebb művészeti értékei közé tartoznak.
A megyeháza további története
A főépület elkészülése után sem állt meg az építkezés. A megyei közigazgatás és az iratanyag gyarapodása idővel újabb helyiségeket tett szükségessé. Az épületegyüttes nyugati szárnyát 1838 és 1840 között bővítették Markmüller József tervei alapján.
A megyeháza udvarában álló egykori börtönépület szintén az épületegyüttes történetéhez tartozik. Ez a különálló barokk épület a 18. század második felében készült, és később szintén bővítették. A megyeháza tehát nem csupán egyetlen reprezentatív homlokzatból állt, hanem a vármegye igazgatási és igazságszolgáltatási feladatait kiszolgáló épületegyüttessé fejlődött.
Az évszázadok során az épület funkciója és intézményi szerepe többször változott. A 20. században a Heves Megyei Tanács működött falai között, a korábbi felújítások pedig hozzájárultak ahhoz, hogy a barokk épület értékes részletei fennmaradjanak.
Az 1949 és 1968 közötti időszakban több alkalommal végeztek rajta felújítási munkálatokat. Ezeknek is köszönhető, hogy a Kossuth Lajos utcában ma is megcsodálható a 18. századi építészet és iparművészet különleges együttese.
Egy épület, amelyben a történelem és a művészet találkozik
A mai egri Megyeháza története jóval több egy régi középület építéstörténeténél. Megismerhetjük belőle, hogyan működött a 18. századi vármegyei igazgatás, milyen nehézségeket okozott a hivatalok szétszórtsága, és miként született meg az igény egy állandó közigazgatási központra.
Barkóczy Ferenc püspök-főispán szerepe különösen érdekes: egyszerre volt egyházi vezető, politikai szereplő és olyan ember, aki az építkezés gazdasági lehetőségeit is felismerte. A Fekete Sas fogadó telkének eladásából és az Oroszlánhoz szálloda létrehozásából származó történet jól mutatja ezt az oldalát.
Az épületet azonban végül nemcsak a korabeli hatalom jelképei tették különlegessé. Gerl Mátyás építész tervei, Singer Mihály szobrász munkái, a számos mester által készített belső berendezés és mindenekelőtt Fazola Henrik páratlan kovácsoltvas alkotásai együtt teremtették meg azt az értéket, amelyre Eger ma is büszke lehet.
A Kossuth Lajos utcában álló Megyeháza így nem egyszerűen egy régi hivatal épülete, hanem a város 18. századi fejlődésének, művészeti életének és történelmének egyik legfontosabb tanúja.
Források
Pécsi István: A püspök-főispán üzletember volt – Heves Megyei Népújság, 1984.
Borítókép: Az egri Megyeháza – Fotó: Szinok Gábor