Évente ötezer tonna mész előállítására készültek a felnémeti üzemben
Hevessy György írása az Állami Gazdaságok című újságban, 1954-ben
Az 1950-es évek elején a mezőgazdaság egyik komoly ellátási problémája a mészhiány volt. Az állami gazdaságok országszerte arról számoltak be, hogy nem jutnak elegendő mészhez, ezért akadályokba ütközik a gyümölcsösök és szőlőültetvények permetezése, de az építkezésekhez szükséges anyag biztosítása is nehézséget okoz. Eger és Felnémet történetének egy kevésbé ismert fejezete éppen ehhez a problémához kapcsolódik: egy évek óta használaton kívüli mészégető újjáépítéséhez, amelytől jelentős mennyiségű mész előállítását várták.
A történetet Hevessy György örökítette meg 1954-ben, az Állami Gazdaságok című újságban. Írása nem egyszerűen egy ipari beruházásról szól, hanem arról is, hogyan próbáltak helyi kezdeményezéssel megoldani egy országos ellátási gondot, miközben a különböző hivatalok és igazgatóságok között kellett eligazodni.
A mészhiány miatt indult a felnémeti kezdeményezés
A korabeli beszámoló szerint az állami gazdaságok folyamatosan jelezték, hogy nincs elegendő meszük. Ez különösen a gyümölcs- és szőlőtermelő gazdaságokat érintette érzékenyen, hiszen a növényvédelemhez, a permetezéshez is szükség volt erre az alapanyagra. Az építkezések szintén nehézségekbe ütköztek.
Az Északmagyarországi Gyümölcs- és Szőlőtermelő Állami Gazdaságok Igazgatósága ezért már az előző évben javaslatot tett arra, hogy az egri állami gazdaság területén, Felnémet határában létesítsenek egy évi háromezer tonna kapacitású mészégető kemencét.
A kezdeményezés azonban nem talált azonnal támogatásra. A különböző hivatalok között megindult a levelezés, a javaslatok és jelentések ellenére az Ellátási Igazgatóság úgy ítélte meg, hogy a mészellátás biztosított, ezért nincs szükség újabb beruházásra.
A gazdaságok mindennapi tapasztalatai azonban mást mutattak. Az észak-magyarországi igazgatóság nem mondott le a megoldásról, hanem új lehetőség után kutatott.
Egy elfeledett mészégetőre bukkantak a felnémeti vasútállomás közelében
A fordulat akkor következett be, amikor a felnémeti vasútállomás környékén felfedeztek egy korábban működő, de már üzemen kívüli, gyárrendszerű mészégetőt.
A berendezés nem volt ismeretlen ipari létesítmény, ám a tulajdonosát először fel kellett kutatni. Hosszas keresés után sikerült megtalálni az üzem tulajdonosát, a Bükkvidéki Ásványbányászati Vállalatot.
A vállalat kész lett volna átadni a használaton kívüli mészégetőt, ehhez azonban szükség volt a felügyeleti hatóság hozzájárulására is. Újabb tárgyalások és levelezések következtek a Nehézipari Minisztérium Ásványbányászati Igazgatóságával.
Végül megszületett a hozzájárulás, de egy fontos feltétellel: az üzemet egy éven belül ismét működésbe kellett állítani.
Ez első hallásra teljesíthetőnek tűnhetett, a valóság azonban egészen más volt. A mészégető a felszabadulás óta egyáltalán nem működött, állapota pedig komoly felújítást tett szükségessé.
Negyvenöt méteres kémény, hiányzó berendezések és kifosztott tetőszerkezet
A felnémeti mészégető állapota jól mutatta, mennyire hosszú út vezetett a használaton kívüli ipari létesítmény újbóli üzembe helyezéséig.
A kemence belső bélésfalai már korábban kiégtek. A tűzrostélyok és a tüzelőajtók eltűntek, a korabeli újság megfogalmazása szerint már régen a MÉH-hez kerültek. A 45 méter magas kéményről az ismeretlen tettesek még a villámhárítót is eltulajdonították.
A kemence fölötti tetőszerkezetből a faanyag jelentős részét kiszedték. A korabeli leírás különös iróniával jegyezte meg, hogy mindezt olyan szakavatott kezek végezték, amelyek arra is ügyeltek, hogy az épület teteje azért ne omoljon össze.
A létesítmény tehát nem egyszerű karbantartásra várt: gyakorlatilag újjá kellett építeni, és a termeléshez szükséges műszaki feltételeket is meg kellett teremteni.
Műszaki átalakításokkal készítették elő az újraindítást
Az Északmagyarországi Gyümölcstermelő Igazgatóság Pelle József, az egri gazdaság építésvezetőjének közreműködésével elkészítette a mészégető újjáépítésének tervét.
A munkálatok során nem csupán a hiányzó alkatrészek pótlását tervezték. A kemence szerkezetét is módosítani akarták, hogy hatékonyabban működjön, és a későbbi üzemeltetés biztonságosabb legyen.
A középső tüzelőnyílást egy rosttal hosszabbították volna meg, hogy a tűz mélyebbre hatolhasson. A felső tüzelőnyílások számát csökkenteni tervezték, mert a mélyen benyúló utolsó nyílásnál a szén könnyen befulladt, kialudt. Ez megnehezítette a kemence tisztítását és a salak eltávolítását.
A bélésfalak építésénél szintén jelentős változtatást irányoztak elő. A samottfalak korábbi, 12 centiméteres vastagságát 25 centiméterre növelték volna, hogy jobban ellenálljanak a kemence belsejében keletkező rendkívül magas hőmérsékletnek.
A tervek a munkavédelemre is figyelmet fordítottak. Olyan újítást vezettek be, amely lehetővé tette a kiégetett mészkő gyorsabb lehűtését, valamint az égés során keletkező gázok eltávolítását. Ennek érdekében légcsatornákat terveztek a nagy huzatú kéménybe.
A felújítás tehát egyszerre szolgálta a termelés hatékonyságának növelését, a berendezés tartósságát és a dolgozók biztonságát.
Törökbálintról érkezett segítség, hogy időben elkészüljön az üzem
Miután az újjáépítési terv elkészült, újabb akadály jelentkezett: a munkaerőhiány.
A korabeli beszámoló szerint Egerben abban az időszakban kevés volt a munkáskéz, hiszen a mezőgazdaságban éppen a kapálás és a szőlőművelés adott sok feladatot. Emellett a környéken több lakásépítkezés is zajlott, így az építőipari dolgozókra máshol is szükség volt.
A megoldást a törökbálinti gazdaság segítsége jelentette. Az intézmény a felszerelésekkel együtt húsz, a legjobb építőipari dolgozója közül adott kölcsön az egri gazdaságnak, hogy a felnémeti mészégető újjáépítése mielőbb befejeződhessen.
A munkások 1954. június 1-jén érkeztek meg. A korabeli újság beszámolója szerint gépkocsival szálltak le a felnémeti üzemegység rendezett, csinos munkásszállója előtt. Örömmel vállalták a feladatot, hiszen munkájuktól azt várták, hogy az üzem évente ötezer tonna meszet adhasson a népgazdaságnak.
A korábbi, évi háromezer tonnás kapacitású új kemence terve így egy olyan újjáépítési programmal egészült ki, amelynek célja már évi ötezer tonna mész előállítása volt.
A beszámoló szerint a dolgozók azonnal munkához láttak, és ha minden a tervek szerint halad, július végére befejezhették volna az építkezést.
A megyei tanács is igényt tartott a mészégetőre
A történet legérdekesebb fordulata azonban még hátravolt.
Miután a Heves megyei tanács tudomást szerzett arról, hogy a Földművelésügyi Minisztérium átvette az addig használaton kívüli mészégetőt, határozatot hozott: a használhatatlan üzemet saját magának utalta ki.
A tanács indoklása szerint Heves megyében kevés volt a mész, ezért szükség volt a termelés megindítására. A megyei vezetés úgy vélte, hogy meszet a felnémeti mészégetőben kell égetni.
Csakhogy ekkorra már más szervek is intézkedtek, a beruházás előkészítése megtörtént, a törökbálinti dolgozók pedig megérkeztek Felnémetre, és munkához láttak.
Hevessy György a történet végén szellemesen jegyezte meg, hogy a tanács későn kapott észbe, elaludta az időt, és megfeledkezett a régi közmondásról: „Ki korán kel, meszet lel.”
A korabeli cikk ezzel a bürokrácia útvesztőit, a késlekedő döntéseket és a helyi kezdeményezés eredményességét állította szembe egymással.
Felnémet ipari múltjának egy kevésbé ismert fejezete
Az 1954-es újságcikk különösen értékes helytörténeti dokumentum, mert egy olyan felnémeti ipari létesítményről tudósít, amelynek története a mindennapi várostörténeti emlékezetből könnyen kimaradhatott.
A beszámolóból pontosan megismerhetjük a mészégető egykori helyét: a felnémeti vasútállomás környékén állt. Megtudjuk, hogy 45 méter magas kéménye volt, a kemence újjáépítéséhez húsz törökbálinti építőmunkás érkezett, és a tervezett termelés elérte volna az évi ötezer tonnát.
A cikk ugyanakkor nemcsak az ipari beruházásról szól. Megmutatja, hogyan kapcsolódott össze a mezőgazdaság, az építőipar, az ásványbányászat és a helyi gazdaság működése az 1950-es években. A mész nem egyszerű építőanyag volt: a mezőgazdasági növényvédelemhez és a gazdaságok fejlesztéséhez is nélkülözhetetlennek tartották.
Azt, hogy a tervezett július végi határidőt végül sikerült-e tartani, illetve milyen hosszú ideig működött az újjáépített mészégető, az 1954-es írás önmagában nem árulja el. Ezekhez további korabeli dokumentumokra, vállalati iratokra és helyi visszaemlékezésekre lenne szükség.
Egy dolog azonban biztos: Felnémet ipartörténetének ez a története jól példázza, hogy egy használaton kívüli üzem újraindításához nemcsak pénzre és műszaki tervekre, hanem kitartásra, szervezésre és megfelelő időben érkező segítségre is szükség volt.
Források
Hevessy György: Legyőzték a bürokráciát az egriek – Állami Gazdaságok című újság, 1954.
Minden, ami Eger: Felnémet régen – amikor még egészen más arcát mutatta Eger északi kapuja
Minden, ami Eger: Elmúló vasútvonalak a Berva-völgyben
Borítókép: A felnémeti mészégető történetét bemutató korabeli újságcikk alapján – illusztráció.