Az 1957-ben megjelent újságcikk egy olyan problémára világít rá, amely a háború utáni Magyarország egyik legsürgetőbb kérdése volt: az építőanyag hiányára. Az országban mindenki építkezni akart – az állam, a szövetkezetek, az üzemek és a magánszemélyek egyaránt. A cél világos volt: több és jobb lakást biztosítani az emberek számára, megszüntetni a társbérleteket és javítani az életkörülményeket. Azonban az építkezések ütemét jelentősen lassította az építőanyagok szűkössége, még annak ellenére is, hogy a téglagyárak teljes kapacitással működtek, és külföldről is érkezett segítség.
Ebben a helyzetben különösen figyelemre méltó, hogy a szakemberek sokáig figyelmen kívül hagytak egy könnyen hozzáférhető, hazai nyersanyagot: az Eger környékén bőségesen megtalálható tufakövet. Ez az anyag évszázadok óta ismert és használt volt a térségben. Eger lakóházainak mintegy 80 százaléka, valamint a környező falvak épületeinek többsége ebből a kőből készült, ami önmagában is bizonyítja tartósságát és alkalmasságát.
A cikk hangsúlyozza, hogy a tufakő kitermelése az 1950-es években még mindig elavult, kisüzemi módszerekkel történt. A csákány és a feszítővas használata nemcsak időigényes volt, hanem nem tette lehetővé a nagyüzemi termelést sem. Pedig egy szakértői vizsgálat már kimutatta, hogy a tufakő nemcsak építkezésre alkalmas, hanem melléktermékéből – a tufaporból – olcsó és jó minőségű tégla is előállítható. Egy korszerű, gépesített bánya létrehozása ugyan jelentős beruházást igényelt volna, de a számítások szerint már egy éven belül megtérült volna.
A tufakővel szemben megfogalmazott kritikák – miszerint vízszívó és nem fagyálló – a cikk szerint túlzóak vagy nem kellően megalapozottak. Megfelelő szigeteléssel és vakolással ezek a problémák kiküszöbölhetők. Ráadásul a tufakő használata jelentősen felgyorsítja az építkezést: egyetlen kő beépítése akár tizenöt hagyományos tégla munkáját is kiválthatja. Ez nemcsak időt, hanem munkaerőt is megtakarít.
A cikk írásakor már létezett egy konkrét terv a tufakő ipari hasznosítására, azonban az 1956-os események miatt a megvalósítás elmaradt, és később anyagi források hiányában sem került előtérbe. A szerző mégis hangsúlyozza: az ilyen beruházások hosszú távon jelentős gazdasági hasznot hozhatnak, és enyhíthetik az országos építőanyag-hiányt.
A későbbi megjegyzés tovább árnyalja a képet. A szocializmus megszűnése után átalakult a mezőgazdaság szerkezete: a nagy állami és szövetkezeti gazdaságok helyét magántermelők vették át. Különösen a borvidékeken – például Tokaj környékén – vált fontossá a pinceépítés. Azokon a területeken, ahol nincs természetes tufakő, a pincéket gyakran egri tufából építik ki, ami bizonyítja, hogy ez az anyag ma is értékes és keresett.
Összességében a tufakő valóban „rejtett kincsnek” tekinthető. Nemcsak múltja bizonyítja értékét, hanem jelenlegi felhasználása is igazolja, hogy megfelelő technológiával és szemlélettel fontos szerepet játszhat az építőiparban. Az 1957-es cikk üzenete ma is aktuális: érdemes újra és újra számba venni saját erőforrásainkat, mert a megoldás gyakran ott van a közelünkben.
Megjegyzés küldése