0
A török kiűzését követően, a XVIII. század elején a benépesüléssel egyidejűleg kiépült a céhes ipar. Ebben fontos szerepet játszottak az ide települő német iparosok. Az iparos megbecsült polgára volt a kor társadalmának.

A német és magyar iparosok alkották meg a céhszabályokat, melyeket a püspök erősített meg. A céhszabály nemcsak a társulat alapító okmánya volt, hanem meghatározta a céhes élet kereteit is. A céhlevél gondosan előírta a különféle tisztségek viselőinek feladatkörét, a céhben való előrehaladás körülményeit. Az okmány lényeges része volt a céhen kívüli iparosok, az úgynevezett kontárok működésének megakadályozása.

A céhnek, mint intézménynek ugyanis legfőbb célja a monopólium fenntartása és konkurencia kiküszöbölése volt. Ez azt is jelentette, hogy minden erővel korlátozni kívánták a városban működő iparosok számát, sőt odáig elmentek, hogy ügyeltek még arra is, hogy idegen árusok ne értékesíthessék vásárok alkalmával a városban portékáikat.

A céhes ipar keretei között nem volt munkamegosztás, valamennyi munkafázist ugyanaz az ember végezte, ezért lényeges volt a hosszú tanulmányi idő és a gyakorlat megszerzése.

 A tanulmányok az inasévekkel kezdődtek, a felszabadult inas legénnyé vált. A legények sokszor vándorútra indultak, hogy idegen földön is gyarapítsák tapasztalataikat, tudásukat. Hazaérkezésük után remekmunkát, vagyis vizsgadarabot kellett készíteniük, és csak akkor váltak mesterekké, ha ebben a bíráló bizottság kifogást nem talált. Ezután ők is műhelyt nyithattak, beléphettek a céh tagjainak sorába és önállóan folytathatták tevékenységüket. A céhben egy mester családtagjain kívül 2-5 munkást foglalkoztatott, inasokat és legényeket.

A céh élén a céhmester állott, akit szabályos időközönként újra választottak. Egyéb, szintén időszakos tisztségek voltak a kiscéhmester ( a céhmester helyettese), két kulcsos mester (hogy a céhládában őrzött értékekhez senki se férhessen hozzá egymagában), atyamester (a városba érkező vándorló legényeket felügyelte), jegyző, két bejáró mester és a zászlótartók. Szokás volt még vigyázó, vagy mívlátó mestereket is választani, akik arra felügyeltek, hogy a remeket készítő legény maga végezze el a munkáját. Ők a munkafolyamat egész időtartamára teljes ellátást kaptak a remeklő legény költségére, ezért érdekükben állott, hogy minél több kifogást emeljenek, és ezzel az időt húzzák.
illusztráció - fotó. eger.varosom.hu

 A céhek nagy gondot fordítottak a vallásos élet ébrentartására, és karitatív tevékenységet is folytattak. Így például kötelességüknek tartották az egyházi ünnepek és a céh védőszentjének napja megünneplését, valamint gondoskodtak az elhalt céhtagok özvegyeiről és árváiról. A céhes élet szimbólumai voltak a pecsét, a láda, és a zászló. A céh legfőbb szerve a céhgyűlés volt, amit úgynevezett táblával hívtak össze, vagyis a céhmester egy táblára írta az üzenetet, amit valamelyik inas körbehordott.


 A céhek minden nemes törekvésük ellenére már a XIX. század elejétől kezdve a fejlődés gátjaivá váltak. A fogyasztó piac növekedésével a kézműves technika sem volt képes kielégíteni a megnövekedett szükségleteket. I. Ferenc császár már 1802-ben új, központilag szerkesztett céhszabályzatot bocsátott ki, mely megreformálta a céheket. 1805-ben a Helytartótanács elrendelte a régi céhlevelek beszedését és a szabályzatok egyöntetűvé tételét. Egyidejűleg engedélyezték a kontárok, vagyis a céhen kívüli iparosok tevékenységét is.

A reformkorban jelentős küzdelem folyt az iparszabadság érdekében, ennek eredményeképpen 1840-ben az Országgyűlés törvényt alkotott a gyárak jogviszonyairól, melyben kimondja, hogy „a gyártó intézetében mindennemű mesterséget űző iparosokat korlátlanul alkalmazhat.” Az 1848-as törvények is egy lépést jelentettek az iparszabadság felé. Később 1859-ben nyílt császári parancs tiltotta meg a remeklést és lehetővé tette a szabad iparűzést. Végül az az 1872-es rendelet pecsételte meg a céhek sorsát, mely betiltotta azok működését és lehetővé tette a teljes iparszabadságot.  

Az 1715-ös összeírás alapján összesen 61 iparos és kereskedő működött a városban, ezek között volt ács, asztalos, borbély (aki egyben sebész is volt) bodnár, cipész, csizmadia, kerékgyártó, kovács, kőműves, kötélverő, lakatos, mézeskalácsos, szabó, szíjgyártó, takács, tímár, pék és kereskedő. Számuk a század végére összesen 871-re növekedett, és 81 féle szakmában dolgoztak. A XIX. század első felében számuk a lakosság lélekszámának emelkedésével és a növekvő igényekkel együtt tovább emelkedett.

forrás. egrirege.hu

Megjegyzés küldése

 
Top