Ha Bélapátfalva neve szóba kerül, szinte automatikusan a Bükk és a környék természeti látnivalói jutnak eszünkbe. Pedig maga a település is megérdemel egy külön sétát. Olyan történetek bújnak meg itt, amelyek mellett könnyű elmenni: egy országosan jelentős keménycserépgyár emlékei, palóc viseletek, egy Amerikában híressé vált bélapátfalvai festő, egy erdei búcsújáró kápolna és egy ipari korszak, amely csaknem száz éven át meghatározta az itt élők mindennapjait.
Bélapátfalvát ezúttal nem a megszokott kirándulóhelyként járjuk körbe.
Nézzük meg inkább magát a várost.
Apátfalva – egy név, amely évszázadokat őriz
A település története jóval régebbre nyúlik vissza annál az ipari korszaknál, amely később annyira meghatározta Bélapátfalva arculatát.
A középkorban a vidék a Bél nemzetség birtokterületéhez tartozott. A település neve hosszú évszázadokon keresztül Apátfalva volt, és csak 1905-ben kapta meg hivatalosan a ma használatos Bélapátfalva nevet.
A név történetével korábban részletesen is foglalkoztunk a Minden, ami Eger oldalán, amikor annak jártunk utána, hogyan született meg a Bélapátfalva elnevezés, és mi igaz abból a kedves helyi történetből, amely szerint egereknek is közük lehetett hozzá.
A város történetének legkorábbi évszázadai természetesen szorosan összekapcsolódnak a ciszterciekkel. II. Kilit egri püspök 1232-ben alapította meg itt a ciszterci monostort.
Az apátsági templom ma Magyarország egyik legjelentősebb középkori építészeti emléke.
De Bélapátfalva története korántsem ért véget a középkorral.
Volt idő, amikor Bélapátfalva nevét a tányérokról is ismerték
A település egyik legérdekesebb története a 19. században kezdődött.
Bélapátfalván ugyanis az ország egyik jelentős keménycserép-manufaktúrája működött.
A keménycserép a porcelánnál olcsóbban előállítható, mégis mutatós és tartós használati tárgyakat tett lehetővé. A 19. században egyre több polgári és falusi háztartásban jelentek meg az ilyen edények.
A bélapátfalvai gyár alapításának időpontjáról a források sem teljesen egységesek. A település hivatalos értéktári ismertetője szerint Hüttner József porcelános 1843-ban hozott létre manufaktúrát az egykori monostor romjainak közelében. Ugyanakkor olyan kutatásokat is említenek, amelyek szerint már 1832-ben megtörténhetett az alapítás, és 1835-re működésre készen állhatott az üzem.
Egy dolog azonban biztos: a bélapátfalvai keménycserépgyár rendkívül hosszú életű lett.
Összesen 94 évig működött.
Ez a hazai keménycserépgyártás történetében is figyelemre méltó időszak.
Kossuthék iparkiállítására is eljutottak
A manufaktúra termékei hamar kiléptek Apátfalva határain túlra.
1846-ban a Kossuth Lajos vezette Iparegyesület III. Iparkiállításán is bemutatták az apátfalvai edényeket. Ott a kor más ismert magyar keménycserép-központjainak termékei mellett szerepeltek.
A korai darabok még erősen követték a bécsi mintákat. Kobaltkék szalagdíszek, stilizált virágok, levelek és szőlőmotívumok jelentek meg rajtuk.
Aztán valami érdekes történt.
A bélapátfalvai mesterek fokozatosan kialakították a saját stílusukat.
Rózsák, tulipánok, rigók és kakasok
1850 és 1866 között Földváry Sándor bérelte a gyárat. Ebben az időszakban világos bíbor rózsákból, sárga tulipánokból és apró virágokból összeállított díszítések jelentek meg az edényeken.
Az igazi változás azonban 1866 után következett.
A gyár közel három évtizedre Dubravszky Sándor keramikus és családja kezébe került. Ekkor alakult ki az a sajátos népies festési mód, amely később a bélapátfalvai keménycserép egyik ismertetőjegyévé vált.
Rózsák, szőlőfürtök és virágok mellett madarak kerültek a tányérokra, korsókra, kulacsokra és tálakra.
Pacsirta.
Rigó.
Kakas.
A díszítéseknek számtalan változata készült.
Ami egykor használati tárgy volt egy paraszti vagy kisvárosi háztartásban, ma már néprajzi és iparművészeti emlék.
Egy másik Bélapátfalva maradt meg a régi edényeken
Ezek a tárgyak azért különösen érdekesek, mert nem egyszerűen egy megszűnt üzem termékei.
Egy életformáról mesélnek.
A keménycserép edények a 19. század folyamán egyre több falusi és kisvárosi otthonba jutottak el. Nem minden darabot használtak mindennap. A szebb tányérok a falakra, a sublótokra és az edénytartókra kerültek, így egyben a ház díszei is voltak.
Bélapátfalva tehát jóval azelőtt rendelkezett országosan ismert ipari termékkel, hogy a cementgyártás megjelent volna a településen.
Ez a város történetének ma talán kevésbé ismert oldala.
A Gesztenyés Kiállítóház őrzi a régi Bélapátfalvát
Aki ma szeretné közelebbről megismerni ezt a világot, annak érdemes felkeresnie a Gesztenyés Kiállítóházat.
Az épület maga is helyi védelem alatt áll.
A kiállítóhely egyik fontos feladata a bélapátfalvai keménycserép hagyományának bemutatása, de nemcsak erről mesél.
Bélapátfalva a palóc néprajzi terület része, és a település saját viseleti hagyományokkal rendelkezett.
A régi ruhák nem pusztán ünnepi díszek voltak. Az öltözetből egykor sok mindent le lehetett olvasni viselőjéről: életkorát, családi állapotát, vagyoni helyzetét, sőt bizonyos esetekben azt is, milyen alkalomra öltözött fel.
A hagyományos bélapátfalvai viselet egészen a 20. század közepéig része maradt a helyiek életének.
Innen indult egy világhírű akvarellfestő is
A Gesztenyés Kiállítóházban egy egészen más Bélapátfalva-történettel is találkozhatunk.
Szabó Zoltán 1928. július 9-én született Bélapátfalván.
Édesapja, Szabó Alajos helyi kántortanító volt. A fiú Magyarországon kezdte művészeti tanulmányait, majd 1949-ben Kanadába emigrált.
Később az Egyesült Államokban telepedett le.
A bélapátfalvai fiúból nemzetközileg elismert akvarellfestő és festészeti oktató lett.
Kilenc angol nyelvű könyvet írt a festészetről, szemináriumain pedig művészek ezrei ismerkedtek meg az akvarellfestés módszereivel.
Művei magángyűjteményekbe és múzeumokba kerültek.
De szülőhelyéről nem feledkezett meg.
Tizennyolc festményt hagyott Bélapátfalvára
Szabó Zoltán halála előtt rendelkezett arról, hogy saját maga által kiválasztott 18 akvarellfestményét Bélapátfalvának ajándékozza.
A képek ma a Gesztenyés Kiállítóház állandó kiállításán láthatók.
Életének lezárása szintén különleges kapcsolatot mutat szülővárosával.
2003-ban hunyt el az Egyesült Államokban. Végakaratának megfelelően hamvait két részre osztották. Egyik részét Bélapátfalván, szülei sírjában helyezték el.
A másik részt a Niagara-vízesésbe szórták.
Egy élet, amely Bélapátfalván kezdődött, majd a világ másik felére vezetett – és végül jelképesen két kontinensen ért véget.
A Gilitka-völgyben egy 18. századi kápolna bújik meg
Bélapátfalvának van egy olyan műemléke is, amelyet jóval kevesebben keresnek fel, mint az apátságot.
Ez a Gilitka-, más néven Szent Anna-kápolna.
A kis római katolikus kápolna a Gilitka-patak völgyében, a Bélapátfalva és Szarvaskő közötti Országos Kéktúra útvonala mellett áll.
Már a Gilitka név története is érdekes.
A helyi hagyomány szerint II. Kilit egri püspök nevéből alakult ki: a „Gilitka” ennek népies, becéző változata.
A kápolnát Androvics Miklós, az egri szeminárium rektora építtette 1750-ben azon a helyen, ahol a hagyomány szerint Szent Anna megjelent.
A kápolnát Szűz Mária édesanyjának, Szent Annának szentelték.
Egykor búcsúsok érkeztek ide
A Gilitka-kápolna hosszú időn keresztül a környék egyik búcsújáró helye volt.
Szent Anna július 26-i ünnepéhez kapcsolódva nemcsak Bélapátfalváról érkeztek ide hívek.
A kis erdei kápolna tehát valamikor sokkal fontosabb szerepet töltött be a környék vallási életében, mint amire mai, csendes környezetéből következtetnénk.
A második világháború azonban súlyos károkat okozott az épületben. Állapota ezt követően hosszú időn keresztül romlott.
A helyreállítása 2004-ben kezdődött, majd 2007-ben ismét felszentelték.
Ma műemléki védelem alatt áll.
Aztán teljesen megváltozott a település
A 20. század elején Bélapátfalva történetében új korszak kezdődött.
1908-ban megalapították a Bélapátfalvai Portlandcementgyárat.
Az alapító Wessely Károly bécsi építészeti tanácsos és nagyvállalkozó volt, a termelés pedig 1910-ben indult meg.
A következő évtizedekben a cementgyár alapjaiban változtatta meg a település életét.
Munkahelyeket teremtett, munkáscsaládokat kötött Bélapátfalvához, lakások épültek, és fokozatosan egy egész helyi társadalom szerveződött az üzem köré.
A gyár nem csupán cementet gyártott.
Bélapátfalvát is átformálta.
Volt idő, amikor 1100 ember dolgozott a gyárban
Az 1950-es évektől átlagosan mintegy 750 ember dolgozott a cementgyárban.
Egy Bélapátfalva méretű településen ez meghatározó foglalkoztatónak számított.
A vállalat művelődési házat, óvodát és sportlétesítményt működtetett, 1966-ban pedig már 102 lakás tartozott hozzá.
Az 1970-es években döntöttek egy teljesen új cementgyár felépítéséről. Az új üzem teljes üzembe helyezése 1980 márciusában történt meg.
Az 1980-as évek elején a gyár, a bányaüzem és a mészüzem együtt közel 1100 embernek adott munkát.
Ezek a számok segítenek megérteni, mit jelentett Bélapátfalva számára a cementgyártás.
Szinte minden helyi családnak lehetett valamilyen kapcsolata az üzemmel.
Az „Üstökös fehér” messzire eljutott
A bélapátfalvai cementnek volt egy ma már szinte elfeledett különlegessége is.
1930-tól „Üstökös fehér” néven fehér portlandcementet gyártottak.
A termék nemcsak Magyarországon talált vásárlókra. A hivatalos helytörténeti összefoglaló szerint a Közel-Keletre és Dél-Amerikába is exportálták.
Bélapátfalva neve tehát ipari termékein keresztül olyan helyekre is eljutott, amelyek több ezer kilométerre feküdtek a Bükk vidékétől.
A cementgyártás közel egy évszázados története végül 2000-ben zárult le, amikor döntés született a gyár bezárásáról.
A régi és az új üzemben összesen mintegy 18 millió tonna cementet állítottak elő.
Egy település, amelynek több arca van
Bélapátfalva történetét éppen ezért hiba lenne kizárólag egyetlen látnivalóval azonosítani.
Itt egymás mellett találjuk a középkori ciszterci örökséget, a palóc hagyományokat, a 19. századi keménycserépgyártás emlékeit, a Gilitka-kápolna vallási hagyományát és a 20. századi iparváros történetét.
A régi Apátfalva fokozatosan ipari településsé alakult, majd a gyárbezárás után ismét újra kellett gondolnia saját jövőjét.
A múlt azonban nem tűnt el.
Ott maradt a régi épületekben, a helyi családok emlékeiben, a megőrzött keménycserép tányérokon, Szabó Zoltán akvarelljein és az egykori cementgyári dolgozók történeteiben.
Bélapátfalvát ezért egyszer érdemes úgy is felfedezni, hogy nem sietünk tovább a legismertebb kirándulóhelyek felé.
Megállunk a városban – és magára Bélapátfalvára figyelünk.
Kapcsolódó cikkeink
Hogyan adtak nevet az egerek Bélapátfalvának? – Egy kedves tréfa és a név valódi története
Bélapátfalva és a Bél-kő a Másfélmillió lépés kamerája előtt
Mesebeli település a Bél-kő lábánál – Bélapátfalváért és gyönyörű taváért rajonganak a turisták
Források
Bélapátfalva Város Önkormányzata – Települési értéktár
Bélapátfalva Város Önkormányzata – A bélapátfalvai keménycserép
Bélapátfalva Város Önkormányzata – Cementgyártás Bélapátfalván
Bélapátfalva Város Önkormányzata – Gilitka / Szent Anna kápolna
Bélapátfalva Város Önkormányzata – Szabó Zoltán festőművész munkássága
Borítókép: Bélapátfalva, 1977. július 29. Épül az első forgókemence az új bélapátfalvai cementgyárban. A kiemelt építőipari beruházás évi termelését 1,2 millió tonnára tervezték. Fotó: Mező Sándor / MTI