Az egri szőlőhegyeken egykor nemcsak az évszakok és az időjárás, hanem vallási előírások, népi hiedelmek és régi szokások is meghatározták a gazdák mindennapjait. A metszést sokan a Hold járásához igazították, a szőlők négy sarkába szentelt barkát ástak, a jégesőt harangszóval próbálták elűzni. Egerben még viharágyúkat is felállítottak a termés védelmére. Ezek a hagyományok az egri szőlőművelés és borkultúra ma már kevésbé ismert történetéhez tartoznak.
Amikor vasárnap nem dolgoztak a szőlőben
Az egri szőlőművelők életében a vallásnak fontos szerepe volt. Vasárnapokon és a jelentősebb egyházi ünnepeken nem illett a szőlőben dolgozni. Úrnapja, pünkösd, Gyümölcsoltó Boldogasszony és Szent Anna ünnepe egyaránt olyan alkalomnak számított, amikor a munkát félretették.
A régi gazdák úgy tartották, hogy hat munkanap után a hetediket Istennek kell szentelni. Sokan már szombaton délben befejezték a szőlőmunkát, a férfiak pedig délután a pincékben találkoztak.
Előfordult, hogy vasárnap hajnalban valaki még kiszaladt a szőlőbe gyümölcsöt szedni, de a délelőtti misére rendszerint visszaérkezett.
Aki megtehette volna, hogy templomba menjen, mégis inkább dolgozott, azt a közösség gyakran megszólta. A XX. század elején a miséről elmaradozó fiatalokat a szülők olykor azzal büntették, hogy vasárnap délután nem engedték el őket otthonról.
A Hold járásához igazították a metszést
Az egyik legérdekesebb egri szőlőművelési hiedelem a Hold változásához kapcsolódott.
A kisebb szőlőterületekkel rendelkező gazdák közül sokan növekvő Hold idején metszettek, mert úgy hitték, hogy ezzel biztosíthatják a bőséges termést. A nagyobb birtokokon ezt a hagyományt általában nem követték.
Akadt olyan gazda, aki rossz időben is kiment a szőlőjébe néhány tőkét megmetszeni, nehogy elmúljon a kedvező holdállás.
A régi egri mondás szerint aki fogyó Hold idején metszett, annak szuvas lett a venyigéje. A holdtöltekor végzett metszéshez viszont a megtelő boroshordó reményét kapcsolták.
Egy másik szokás szerint a jó minőségű óborral megöntözött szőlőtőke a következő évben is gazdag, magas cukortartalmú termést hozhatott.
A gazdák közül többen először a szőlőterület négy sarkában álló tőkéket metszették meg. A szokásnak vallási jelentőséget tulajdonítottak, mások szerint azonban egyszerűen a munka megkezdését jelképezte.
A metszés hagyományos kezdetét Szent József március 19-i ünnepéhez igazították.
Imádság és szigorú szabályok a szőlőhegyeken
A kisebb egri szőlők tulajdonosai gyakran körbejárták birtokukat, mielőtt munkához láttak.
A gazda közben imádkozott, és Isten áldását kérte a termésre. A legidősebb visszaemlékezők szerint a szőlő körbejárásával az ártó erőket is igyekeztek távol tartani.
Mások gyakorlati magyarázatot adtak erre: a gazda ilyenkor ellenőrizte a tőkék fejlődését, megnézte, történt-e lopás, illetve okoztak-e kárt a seregélyek vagy más állatok.
A nagyobb birtokokon ezeket a feladatokat a vincellérek végezték.
A szőlőben tilosnak számított a káromkodás, a veszekedés és az erkölcstelen viselkedés. Különösen szigorúan vették ezt az egyházi tulajdonú területeken.
A néphit szerint aki a szőlőben helytelenül viselkedett, attól Isten elvehette a termést.
A XVIII. századi egri városi magisztrátus pénzbüntetéssel is sújthatta a szőlőben káromkodókat.
A jégeső volt az egri gazdák egyik legnagyobb ellensége
Az egri szőlőművelés történetében az egyik legsúlyosabb természeti veszélyt a jégverés jelentette.
A nyári zivatarok néhány perc alatt tönkretehették az egész évi termést. Különösen júniusban és júliusban tartottak a pusztító viharoktól.
A történeti feljegyzések szerint 1798 augusztusában olyan súlyos jégeső érte Egert, hogy nemcsak a szőlőfürtök, hanem a vesszők is elpusztultak. A gazdák közül többen sírva nézték a pusztítást.
A XIX. század végén előfordult, hogy egymást követő években 30–60 százalékos jégkár érte a szőlőket. Egyes esetekben a veszteség a 95–100 százalékot is elérhette.
A jégverés tehát nem egyszerű időjárási kellemetlenség volt. Egy-egy pusztító vihar családok megélhetését is veszélyeztethette.
Szentelt barkát ástak a szőlő négy sarkába
A jégeső elleni védekezés egyik legelterjedtebb formája a vallási szertartásokhoz kapcsolódott.
Vihar közeledtekor szentelt gyertyát gyújtottak, szentelt barkát égettek, és imádkoztak a veszély elhárításáért.
Egyes gazdák a virágvasárnap megszentelt barkát a szőlőterület négy sarkában ásták el. Úgy hitték, hogy ezzel megakadályozhatják a jégfelhők pusztítását.
Mások a húsvéti szertartáshoz kapcsolódó megszentelt tűzből vittek szenet, és azt helyezték el a földben.
Nem mindenki ugyanazt a jelentést tulajdonította ezeknek a cselekedeteknek. Egy idős egri asszony például úgy emlékezett, hogy a négy sarokba helyezett tárgyak a tolvajok távoltartását szolgálták.
Egerben harangszóval próbálták elűzni a viharfelhőket
A város történetének egyik különösen érdekes fejezete a vihar elleni harangozás.
A néphit szerint a harangszó képes volt eltolni a felhőket, és megakadályozni a jégesőt.
A harangozás vallási értelmezése ettől eltért: a harang a híveket imádságra hívta, a védelemért pedig Istenhez fordultak.
Egerben már 1719-ben előírták a harangozónak, hogy tűzveszély és nyári viharfelhők közeledésekor harangozzon.
A XVIII. század végén uralkodói tilalom korlátozta ezt a gyakorlatot, mert a harangozást a villámcsapások veszélyével is összefüggésbe hozták.
Ennek ellenére Eszterházy Károly egri püspök 1793 augusztusában elrendelte, hogy a közeledő vihar előtt szólaljon meg a város valamennyi harangja.
A korabeli beszámoló szerint a sötét viharfelhők ezt követően szétoszlottak. A feljegyzés természetesen nem bizonyítja, hogy a harangozás változtatta meg az időjárást, de jól érzékelteti, milyen erősen hittek ebben a szokásban.
Az egri ferences rendház történeti feljegyzéseiben olyan esetről is olvashatunk, amikor a szerzetesek nem tudtak harangozni a közeledő vihar előtt, mert a templom harangja megrepedt.
A harangszó nemcsak a templomokból hallatszott. A Horánszki-, Preszler- és Steinhauser-féle szőlőkben kisebb harangokat, úgynevezett csengőket is használtak.
Ezeket a közelgő vihar idején félreverték.
A városi tanács 1840. július 16-án levélben fordult az érsekhez, és kérte a vihar előtti harangozás újbóli engedélyezését.
Viharágyúk a Rózsás-dűlőben, a Síkhegyen és a Rác-hegyen
A XIX. század végén már technikai eszközökkel is megpróbálták megakadályozni a jégesőt.
Magyarországon a stájerországi kísérletek hatására terjedtek el a viharágyúk, amelyek működésétől azt remélték, hogy a robbanások hatással lehetnek a jégfelhőkre.
Egerben a Rózsás-dűlőben, a Síkhegyen, a Cigléd-tetőn és a Rác-hegyen is felállítottak ilyen berendezéseket.
A puskaporral és kaviccsal működtetett eszközök kezelését a vincellérekre bízták.
A viharágyúk azonban nem nyújtottak megbízható védelmet a jégeső ellen. A korabeli remények ellenére nem sikerült igazolni, hogy az ilyen robbanások megakadályozzák a jég kialakulását.
Egerben egészen az 1940-es évek végéig használatban maradtak.
Érdekesség, hogy a viharágyúknak a szüreti időszakban másodlagos szerepük is volt: hangjukkal hozzájárultak az ünnepi hangulathoz.
Visontán a viharágyúkat használatba vételük előtt felszentelték. Hasonló egri szokásról azonban nem áll rendelkezésre egyértelmű történeti adat.
Baltával és kaszával a viharfelhők ellen
A legkülönösebb szokások egyike az egri hóstyák szegényebb szőlőműveseinek körében maradt fenn.
Amikor sötét viharfelhők közeledtek, egyesek baltát vagy kaszát fordítottak az ég felé.
Ha a szőlőhegyen tartózkodtak, előfordult, hogy az ásót nyelével lefelé a földbe állították, így annak éle az ég felé mutatott.
A hiedelem szerint az éles szerszám képes volt széthasítani a viharfelhőket.
A néprajztudomány ezt az analógiás mágia körébe sorolja. A szokás alapja az az elképzelés volt, hogy egy jelképes cselekedet a természetben is hasonló eredményt idézhet elő.
A gyakorlatnak nem volt valódi meteorológiai hatása, és a fémeszközök ég felé emelése zivatarban kifejezetten veszélyes lehet.
Megjelent a jégkár elleni biztosítás is
A XX. század elején a hagyományos védekezési szokások mellett már a gazdasági kockázatok mérséklésére is kerestek megoldást.
Az egri újságokban jégkár elleni biztosításokat ajánló apróhirdetések jelentek meg.
Ez fontos változást jelzett: a termés megóvását egyre inkább nemcsak vallási szertartásoktól vagy különleges eszközöktől, hanem pénzügyi biztosítékoktól is remélték.
A fennmaradt adatokból azonban nem állapítható meg, hogy az egri nagybirtokosok, kisebb szőlősgazdák és kapások milyen arányban kötöttek ilyen biztosításokat.
A régi egri pincék társasági élete
Az egri szőlőművelés története elválaszthatatlan a pincék világától.
A pince nemcsak a bor tárolására szolgált, hanem a gazdák találkozóhelye is volt. A szombat délutáni pincézés a munkahét lezárásának egyik megszokott formáját jelentette.
A szőlőművelés évszázadokon át meghatározta Eger gazdaságát, a pincék pedig a város társasági életének is fontos helyszíneivé váltak.
A Szépasszonyvölgy ma Eger egyik legismertebb turisztikai területe, ahol a borospincék és a vendéglátás továbbra is meghatározó szerepet töltenek be.
A régi egri szőlősgazdák mindennapjai azonban lényegesen különböztek a mai borvidéki turizmus világától. Számukra a szőlő elsősorban megélhetést jelentett, amelynek sikerét az időjárás, a munkaerő, a termés mennyisége és a bor értékesítése határozta meg.
A szőlőhegyeken kialakult szokások éppen ezért nem pusztán különös babonák voltak. A gazdák a kiszámíthatatlan természeti körülmények között kerestek kapaszkodókat, és igyekeztek közösségi szabályokkal, vallási szertartásokkal, később pedig technikai eszközökkel mérsékelni a bizonytalanságot.
Az egri szőlőhegyek eltűnő hagyományai
Az egri szőlőművelés történetében egymás mellett léteztek a vallási hagyományok, a népi hiedelmek és a gyakorlati gazdálkodási ismeretek.
A Hold járásához igazított metszés, a szőlő négy sarkába ásott szentelt barka, a viharfelhők ellen megszólaltatott harangok vagy a szőlőhegyeken felállított viharágyúk mind ugyanarról tanúskodnak: a gazdák számára a termés megóvása létfontosságú feladat volt.
A régi szokások többsége mára eltűnt a mindennapi gyakorlatból. A metszést és a növényvédelmet ma szakmai szempontok határozzák meg, a jégkárok elleni védekezés pedig korszerűbb módszerekre épül.
A fennmaradt történeti és néprajzi leírások értéke, hogy nemcsak eseményeket és évszámokat őriznek meg, hanem az egri szőlőművesek gondolkodásmódját, félelmeit és mindennapi szokásait is.
Ezek a történetek az egri borkultúra kevésbé ismert, de fontos örökségéhez tartoznak.
Források
Hiedelmek és szokások az egri szőlők és pincék környékén – A magyar bor története – Minden, ami Eger
Borítókép: Szépasszonyvölgy, Eger