November 11-e, Szent Márton napja a magyar néphagyományban nem csupán a libalakoma és az időjárásjóslás időpontja volt. Az őszi mezőgazdasági munkák lezárásához, a gazdasági év végéhez és az újbor megkóstolásához is kapcsolódott. Egerben, ahol a szőlőtermesztés és a borkészítés évszázadokon keresztül meghatározta a város életét, különös jelentősége volt ennek a napnak. Egy régi egri mondás is megőrizte az ünnep borhoz kötődő emlékét: „Megérdemli Márton poharát.”
Amikor Márton napja lezárta a gazdasági évet
A régi paraszti gazdálkodásban november 11-e fontos határnapnak számított. Az őszi betakarítási munkák addigra többnyire befejeződtek, a termények a tárolókba kerültek, az állatokat felkészítették a téli időszakra. A gazdaságokban lezárult az év egyik legmozgalmasabb időszaka.
Márton napja sok helyen a munkaviszonyok, szolgálatok és bérleti megállapodások fordulónapja is volt. A gazdák ezen a napon számoltak el a pásztorokkal, a mesterek megvendégelték legényeiket, a közösségek pedig lakomákkal ünnepelték az őszi munkák végét.
A novemberi ünnep egyben az advent előtti utolsó nagyobb lakomák időszakához is tartozott. A következő hetek már a karácsonyt megelőző várakozás és a böjti időszak hagyományaihoz kapcsolódtak.
Szent Márton, az újbor bírája
A Márton-napi szokások egyik legérdekesebb eleme a borhoz kötődik.
November közepére az ősszel leszüretelt szőlő mustja erjedésnek indult, és az újbor egyre inkább megmutatta első tulajdonságait. A gazdák számára ez különösen fontos időszak volt: ekkor kezdett láthatóvá válni, milyen eredményt hozott az egész éves szőlőművelés.
A néphagyomány ezért Szent Mártont az újbor bírájának tartotta. A mondás szerint Márton napján az újbor már megmutatja, milyen lett az esztendő termése.
A bor megkóstolása nem egyszerűen étkezéshez kapcsolódó szokás volt. A gazda számára az egész éves munka eredményének első értékelését jelentette. A mustból borrá váló termés a szőlőben végzett munkát, a megfelelő időjárást és a gondos pincekezelést egyaránt tükrözte.
A néprajzi gyűjtések szerint a Márton-napi borkóstolás több magyarországi szőlőtermő vidéken is elterjedt volt. A szőlősgazdák ekkor kóstolták meg az újbort, és sok helyen ehhez kötődött a hordók lezárása, a bor első megítélése is.
Egy régi egri mondás: „Megérdemli Márton poharát”
Egerben a Márton-napi borkóstolásnak különösen érdekes helyi emléke maradt fenn.
Császi Irén néprajzkutató az Egri Magazinban megjelent Márton-napi összeállításban egy régi egri mondást is felidézett: „Megérdemli Márton poharát”.
Ezt a kifejezést a régi céhes világban az egri mesterlegényekre használták. A mondás azt jelentette, hogy az illető megérdemelte a város borából való részesedést, vagyis megkóstolhatta az újbort.
Ez a szokás különösen beszédes, mert megmutatja, hogy a Márton-napi borfogyasztás Egerben nem kizárólag a szőlősgazdák és a pincék világához tartozott. A városi céhes életben is megjelent.
A város borából való részesedés egyfajta elismerést jelentett. A pohár újbor nem pusztán ital volt, hanem a közösséghez tartozás és a jól végzett munka jelképe is.
A helyi mondás ma már kevésbé ismert, pedig sokat elárul arról, hogyan kapcsolódott össze Egerben a szőlőművelés, a borkultúra és a városi társadalom.
Az egri szőlőhegyektől a pincékig
Egerben a szőlőtermesztés története évszázadokra nyúlik vissza. A város körüli domboldalakon már a középkorban jelentős szerepet kapott a szőlőművelés. Az egyházi központ jelenléte is hozzájárult a borkultúra fejlődéséhez, hiszen a bor az egyházi szertartások és a püspöki udvartartás számára egyaránt fontos volt.
A későbbi évszázadokban a szőlőhegyek és a pincék egyre nagyobb jelentőségre tettek szert. A szőlőtermesztés a város gazdaságának meghatározó ágazatává vált.
A régi egri szőlőművelésnek sajátos rendje volt. A szüret időpontját egykor a városi tanács is szabályozta. A munkát a családtagok, napszámosok és szüreti munkások végezték. A leszedett szőlőt kádakban gyűjtötték össze, majd taposással vagy szőlőőrlő eszközökkel készítették elő a préseléshez.
A termés feldolgozása után a must a pincékbe került, ahol megkezdődött az erjedés.
A Dobó István Vármúzeum Egri BORkóstoló című virtuális kiállítása 315 tárgy, fénykép és dokumentum segítségével mutatja be ezt a gazdag örökséget. A kiállítás a szőlőművelés eszközei mellett a borkészítés munkafolyamatait, a pincék világát és a kapcsolódó mesterségeket is megismerteti.
Miért éppen liba került a Márton-napi asztalra?
A november 11-i ünnep másik ismert hagyománya a libalakoma.
Császi Irén néprajzkutató magyarázata szerint a liba a középkorban földesúri járandóságnak is számított. Az állatokat ősszel tömték és hizlalták, így novemberre már megfelelő állapotba kerültek a levágáshoz és az értékesítéshez.
A liba fogyasztása tehát a gazdasági év lezárásához és az őszi állattartás rendjéhez is kapcsolódott.
A Márton-napi libaevéshez ugyanakkor vallási legenda is kötődik. A hagyomány szerint Márton nem akarta elfogadni a püspöki tisztséget, ezért egy libaólban próbált elrejtőzni. A libák hangos gágogása azonban elárulta rejtekhelyét.
A néprajzkutató a libalakoma történetét egy régebbi római hagyománnyal is összekapcsolta. A Capitolium libáinak hangja a legenda szerint felébresztette az őrséget, amikor a gallok megpróbálták elfoglalni Rómát.
A Márton-napi étkezésekhez többféle libás étel kapcsolódott. A legismertebbek közé tartozott a libapecsenye, a ludaskása, a libatöpörtyű és a libakolbász. Bornemissza Anna erdélyi fejedelemasszony szakácskönyvében is számos libából készült étel szerepelt.
A libacsontból a télre is következtettek
A Márton-napi népszokások között az időjárás megfigyelése is fontos helyet kapott.
A liba mellcsontjából a következő tél időjárására próbáltak következtetni. A néphit szerint a barnás színű csont sáros, enyhe telet, a fehér pedig hosszú, havas időszakot jelzett.
A naphoz több időjárási mondás is kapcsolódott:
„Márton olykor fehér lovon jár.”
„Ha Márton lúdja jégen áll, karácsonykor sárban botorkál.”
Ezek a megfigyelések a régi emberek természethez kötődő tapasztalatait őrizték. A novemberi időjárásból próbáltak következtetni a tél alakulására, a következő hónapok mezőgazdasági lehetőségeire.
Márton poharától a mai egri borkultúráig
Egerben ma is élnek a Márton-napi borkóstolás és libalakoma hagyományai. A pincészetek, éttermek és borászati közösségek novemberben rendszeresen szerveznek ünnepi programokat.
Az Egri Bikavér Borlovagrend Márton-napi rendezvényei is ezt a hagyományt viszik tovább. A bor és a libából készült ételek mellett előadásokkal idézik fel Szent Márton alakját, valamint a naphoz kapcsolódó néprajzi szokásokat.
A mai rendezvények természetesen már más körülmények között zajlanak, mint a régi gazdasági évzáró lakomák. A hagyomány alapja azonban változatlan: novemberben az újbor kerül az asztalra, és a közösségek együtt ünneplik az őszi szüret eredményét.
A régi egri mondás, a „Megérdemli Márton poharát” különösen szépen őrzi ezt az örökséget. Egyetlen rövid kifejezésben találkozik benne a város céhes múltja, a szőlőművelés hagyománya és az újbor első megkóstolásának ünnepe.
Források
Minden, ami Eger – Amikor még puttonyosok járták az egri szőlőket
Minden, ami Eger – Amikor szekerekkel érkezett a szőlő a pincékhez
Minden, ami Eger – Az Egri borvidék varázsa
Eger.hu – Márton-napi libalakoma, Császi Irén néprajzkutatóval
Dobó István Vármúzeum – Egri BORkóstoló: A szőlőművelés öröksége
Mód László – Simon András: A hajtástól az újborig
Ethnographia – Zábrátzky Éva: Megújuló hagyomány
HEOL – Pazar libaételek és finom újborok kerültek a terítékre, 2024
Borítókép: Őszi szőlőhegy és az Egri borvidék. Fotó: Szinok Gábor.